kevés felhő
szórványos felhőzet
tiszta égbolt
Akiért az Angyal szólt
2017. június 12-én délután életének 60. évében a csíkszeredai Petőfi utcában összeesett, a gyorsan kiérkező mentők már nem tudták visszahozni az életbe. Három nap múlva, június 15-én, nagy részvét mellett kísérték utolsó útjára a csíkszeredai Kalász negyedi temetőben. Székedi Ferenc búcsúztatójában utalt arra, hogy könyvet szeretne írni annak a szobrásznak az életéről és munkásságáról, akinek oly sokat köszönhet Csíkszereda és a jelenkori erdélyi szobrász-, valamint képzőművészet. A több mint százoldalas, Akiért az Angyal szólt című kézirat elkészült és fotókkal, reprodukciókkal, forrásanyagokkal, névmutatóval, román és angol nyelvű összefoglalókkal kiegészítve nyomdai megjelenés előtt áll.
A könyv nem klasszikus életrajz, de nem is kizárólag művészettörténeti vagy műkritikusi fejtegetés, mint ahogyan nem is zsurnalizmus, noha mindhárom műfaj sajátosságai kisebb-nagyobb arányban megtalálhatók benne. A szerző szándéka szerint mindenekelőtt olyan olvasmány, amely saját változó társadalmi közegében ábrázolja a művészt, így hozva közelebb mindazokhoz, akik szerették, becsülték, tisztelték vagy ezután szeretnének megismerkedni életével és munkásságával. Ugyanakkor olyan forrásmunka lehet az utókor számára, amelynek többszörösen ellenőrzött adataira támaszkodhatnak az elkövetkező évek szerzői, akik alaposabban, részletesebben, munkáról munkára felmérhetik és teljes jegyzékbe foglalhatják Nagy Ödön hagyatékát. Az itt közölt szemelvények Nagy Ödön életútját követik 1991-ig.
2018-ban az Erdélyi Mezőség peremvidékén meghúzódó Nagyercsén, a Szászrégentől alig 16 kilométernyi távolságban lévő faluban már nem él egyetlen magyar sem. Csupán a temető, néhány kapu, valamint egy fa haranglábas református templom emlékeztet az egykori magyar jelenlétre. Az 1950-es években a jelentős román többség mellett még több magyar család is élt itt. Nagy József (1923–2004) és Nagy Ibolya sz. Kislaki (1932–1997) házasságából öt gyermek látta meg a napvilágot, majdhogynem két- vagy egyévente. Béla 1951-ben, Jenő 1953-ban, Zsuzsa 1954-ben, Ferenc 1955-ben, Ödön pedig 1957-ben érkezett, a hivatalos anyakönyvi bejegyzés szerint december elsején, de a család és barátai szerint a helyzet nem ennyire egyértelmű. Nagy Ödön többször beszélt arról, hogy koraszülöttként, a hetedik hónapban, november 28-án jött a világra és kellett két nap, amíg az édesapja eljutott a szászrégeni anyakönyvi hivatalba.
A kis szórványfaluból a gyermekek útja rendre a szászrégeni általános iskolába vezetett. Legidősebb testvére, Béla már iskolás, amikor 1963-ban az egész család Nagyercséről beköltözött a városba. Ödön ugyanide járt iskolába és felnőttkorában szintén ő emlékezett többször is vissza, hogy Béla testvére adta először a bal kezébe a rajzceruzát, amiért apjuktól meg is kapta a fejmosást, hogy miért éppen abba. „Mindegy, melyikben fogja, csak rajzoljon” – hangzott a válasz.
Nagy Ödön 1975-ben, a nyolcadik osztály elvégzése után, az őszi pótfelvételin került a marosvásárhelyi Művészeti Líceumba. „Az intézményes művészeti oktatás mindig merevnek tűnt egy kissé számomra, bár hasznát ma sem vitatom” – mondta 1998-ban Szatmári Lászlónak. És hogyan akart ebből már középiskolás korában kitörni, arra egykori osztálytársa, ma a kanadai Montrealban élő Sipos Sándor emlékezik vissza:
„1975–76-ban történhetett. Ödi a bentlakás egyik szobájában, ahol lakott, felakasztott egy pár tornacipőt a falra és körülfonta szögesdróttal. Ez egy kicsit olyan popart-szerű dolog volt, és akadtak, akik úgy értelmezték, hogy ez egy szenvedő fiatalra vagy éppen magára a Krisztusra történő utalás. Márpedig a kommunizmus alatt, a Ceauşescu-korban, a szenvedést egyáltalán nem nézték jó szemmel, a vallásos konotációt pedig úgyszintén nem kedvelték. A vallás és a szenvedés a felszínen semmiképpen nem nyilvánulhatott meg, noha az emberek ellentmondások közepette éltek és a hétköznapokban, a mélyben éppen eleget szenvedtek. Valószínű, ezért váltott ki olyan vehemens reakciót az iskola vezetőségéből, hogy Ödit hajszál híján kirúgták. Az igazgató, lévén rendkívül humánus ember, többször is behívatta az irodájába, addig osztották-szorozták a dolgot, hogy végül megúszta.”
A középiskolában olyan ütőképes csapat verődött össze – mesélte 1998-ban Szatmári Lászlónak, hogy azután tizenkilencen végeztek képzőművészeti főiskolát. De az odáig vezető út nem mindenki számára volt töretlen. „Kétszer a bukaresti főiskolára felvételiztem, szobrászat szakra, harmadszorra Kolozsvárra. A felvételik között fotósként dolgoztam Régenben. A városi művelődési ház igazgatója műtermet biztosított mindannyiunknak, akik felvételire készültünk. 1980-ban Ercsei Ferenccel egyszerre vettek fel a kolozsvári főiskolára, őt szobrászatra, engem (mert két sikertelen bukaresti felvételi után váltottam), a kerámia szakra. Nagyon féltem egy esetleges harmadik kudarctól, ezen a szakon, ami az erősségem volt, a mintázást is lehetett választani kizáró jellegű vizsgaként. Másodéven már az üveg szakot választottam.”
1983-ban Kolozsváron tudomásukra jut, hogy az olaszországi Faenza városa pályázatot hirdet városi térbútorzat megtervezésére. A Bolognától mintegy félszáz kilométerre fekvő, reneszánsz palotáiról és tereiről híres, mintegy hatvanezer lakosú város akkor már közel négy évtizede annak a Nemzetközi Kerámia Múzeumnak az otthona, amely ma is viszi a hírét szerte a világban. Botár László és Nagy Ödön olyan köztéri elemeket, padokat, játszótér-összetevőket és más kültéri bútordarabokat tervezett, amelyek kerámiából előállíthatók és a több ezer pályázó közül a zsűri megvalósíthatónak ítélte. Botár formatervezőnek készült, de a design-órákat Nagy Ödön is nagyon szívesen látogatta, nem utolsósorban annak köszönhetően, hogy Salvanu Virgil (1925–2017) műépítész tanáruknak, egy időben Kolozsvár főépítészének, megadatott, hogy bejárja a világot. Az Egyesült Államokban, a skandináv országokban, Japánban tanulmányozhatta a városépítészetet és a formatervezést, mindenhonnan tucatnyi olyan könyvvel tért vissza, amelyek növendékei számára lehetővé tették a kitekintést, illetve maga is megírta a romániai ipari formatervezés első alapmunkáit. A magyarul kitűnően beszélő egykori tanár, a design-tanszék megalapítója egyébként még kilencvenéves korában is érdeklődött növendékeiről, és nem akárhol, hanem a Facebookon kereste meg Botár Lászlót. Salvanu Virgil magyartudása nem volt véletlen, hiszen hasonló nevű édesapját (1899–1980), a két világháború között ugyancsak Kolozsvár főépítészét, a budapesti műegyetem egykori végzettjét, Magyarország és Románia ökölvívóbajnokaként, nagy nemzetközi tornák díjazottjaként tartja nyilván mind a magyar, mind a román sporttörténelem.
Nicolae Ceauşescu, a Román Kommunista Párt főtitkára 1968 augusztusában járt Prágában és nem csupán együttműködési szerződést írt alá az akkori, reformkommunista Dubcek-féle vezetéssel, hanem többek között bemutatták neki az exportképes, nagy állami jövedelmet hozó cseh kristálygyártást is. „Mi is, itthon az országban, ilyesmit elő tudunk állítani” – foglalta össze a tapasztaltakat. Ennek az elvnek a jegyében írták elő a medgyesi Vitrometannak a kristálygyártás megkezdését, és 1972-ben már jelentették Bukarestnek az első, 24 százalékos ólomtartalmú kristálytárgyak elkészítését. Ezt követően a gyár termelése ugrásszerűen megnőtt, hiszen a hazai lakosság jóval olcsóbban juthatott hozzá az addig inkább csak csodált kristálykészletekhez, a gyárban az alkalmazottak száma évről évre növekedett és megközelítette a 3500 főt. A kristálypoharak időközben külföldre is elindultak és a Dallas sorozatfilm gyártói medgyesi kristálypoharakat használtak JR-ék állandó whiskyzéséhez.
Nicolae Ceauşescu Romániát átalakító grandiózus terveinek csupán egyetlen töredéke volt a kristálygyártás. 1984-ben, a diadalmas szocializmus jelképeként, Bukarest egy régi negyedének a lerombolásával megkezdődött az amerikai Pentagon után a világ második legnagyobb középületének, a Nép Házának az alapozása. A belső világítóterek kialakítását ugyan a belső építészekre, de a hatalmas kristálycsillárok elkészítését a medgyesi Vitrometanra bízták. És Nagy Ödön, a kolozsvári főiskola friss végzettjeként ekkor érkezik a gyárba. „A bukaresti palota csillárait terveztük, rajzoltuk sokáig. Nagyon untam már, noha mint formatervező, öt olyan tervemnek örülhettem, ami gyártásba is került.”
folytatjuk
A könyv nem klasszikus életrajz, de nem is kizárólag művészettörténeti vagy műkritikusi fejtegetés, mint ahogyan nem is zsurnalizmus, noha mindhárom műfaj sajátosságai kisebb-nagyobb arányban megtalálhatók benne. A szerző szándéka szerint mindenekelőtt olyan olvasmány, amely saját változó társadalmi közegében ábrázolja a művészt, így hozva közelebb mindazokhoz, akik szerették, becsülték, tisztelték vagy ezután szeretnének megismerkedni életével és munkásságával. Ugyanakkor olyan forrásmunka lehet az utókor számára, amelynek többszörösen ellenőrzött adataira támaszkodhatnak az elkövetkező évek szerzői, akik alaposabban, részletesebben, munkáról munkára felmérhetik és teljes jegyzékbe foglalhatják Nagy Ödön hagyatékát. Az itt közölt szemelvények Nagy Ödön életútját követik 1991-ig.
2018-ban az Erdélyi Mezőség peremvidékén meghúzódó Nagyercsén, a Szászrégentől alig 16 kilométernyi távolságban lévő faluban már nem él egyetlen magyar sem. Csupán a temető, néhány kapu, valamint egy fa haranglábas református templom emlékeztet az egykori magyar jelenlétre. Az 1950-es években a jelentős román többség mellett még több magyar család is élt itt. Nagy József (1923–2004) és Nagy Ibolya sz. Kislaki (1932–1997) házasságából öt gyermek látta meg a napvilágot, majdhogynem két- vagy egyévente. Béla 1951-ben, Jenő 1953-ban, Zsuzsa 1954-ben, Ferenc 1955-ben, Ödön pedig 1957-ben érkezett, a hivatalos anyakönyvi bejegyzés szerint december elsején, de a család és barátai szerint a helyzet nem ennyire egyértelmű. Nagy Ödön többször beszélt arról, hogy koraszülöttként, a hetedik hónapban, november 28-án jött a világra és kellett két nap, amíg az édesapja eljutott a szászrégeni anyakönyvi hivatalba.
A kis szórványfaluból a gyermekek útja rendre a szászrégeni általános iskolába vezetett. Legidősebb testvére, Béla már iskolás, amikor 1963-ban az egész család Nagyercséről beköltözött a városba. Ödön ugyanide járt iskolába és felnőttkorában szintén ő emlékezett többször is vissza, hogy Béla testvére adta először a bal kezébe a rajzceruzát, amiért apjuktól meg is kapta a fejmosást, hogy miért éppen abba. „Mindegy, melyikben fogja, csak rajzoljon” – hangzott a válasz.
Nagy Ödön 1975-ben, a nyolcadik osztály elvégzése után, az őszi pótfelvételin került a marosvásárhelyi Művészeti Líceumba. „Az intézményes művészeti oktatás mindig merevnek tűnt egy kissé számomra, bár hasznát ma sem vitatom” – mondta 1998-ban Szatmári Lászlónak. És hogyan akart ebből már középiskolás korában kitörni, arra egykori osztálytársa, ma a kanadai Montrealban élő Sipos Sándor emlékezik vissza:
„1975–76-ban történhetett. Ödi a bentlakás egyik szobájában, ahol lakott, felakasztott egy pár tornacipőt a falra és körülfonta szögesdróttal. Ez egy kicsit olyan popart-szerű dolog volt, és akadtak, akik úgy értelmezték, hogy ez egy szenvedő fiatalra vagy éppen magára a Krisztusra történő utalás. Márpedig a kommunizmus alatt, a Ceauşescu-korban, a szenvedést egyáltalán nem nézték jó szemmel, a vallásos konotációt pedig úgyszintén nem kedvelték. A vallás és a szenvedés a felszínen semmiképpen nem nyilvánulhatott meg, noha az emberek ellentmondások közepette éltek és a hétköznapokban, a mélyben éppen eleget szenvedtek. Valószínű, ezért váltott ki olyan vehemens reakciót az iskola vezetőségéből, hogy Ödit hajszál híján kirúgták. Az igazgató, lévén rendkívül humánus ember, többször is behívatta az irodájába, addig osztották-szorozták a dolgot, hogy végül megúszta.”
A középiskolában olyan ütőképes csapat verődött össze – mesélte 1998-ban Szatmári Lászlónak, hogy azután tizenkilencen végeztek képzőművészeti főiskolát. De az odáig vezető út nem mindenki számára volt töretlen. „Kétszer a bukaresti főiskolára felvételiztem, szobrászat szakra, harmadszorra Kolozsvárra. A felvételik között fotósként dolgoztam Régenben. A városi művelődési ház igazgatója műtermet biztosított mindannyiunknak, akik felvételire készültünk. 1980-ban Ercsei Ferenccel egyszerre vettek fel a kolozsvári főiskolára, őt szobrászatra, engem (mert két sikertelen bukaresti felvételi után váltottam), a kerámia szakra. Nagyon féltem egy esetleges harmadik kudarctól, ezen a szakon, ami az erősségem volt, a mintázást is lehetett választani kizáró jellegű vizsgaként. Másodéven már az üveg szakot választottam.”
1983-ban Kolozsváron tudomásukra jut, hogy az olaszországi Faenza városa pályázatot hirdet városi térbútorzat megtervezésére. A Bolognától mintegy félszáz kilométerre fekvő, reneszánsz palotáiról és tereiről híres, mintegy hatvanezer lakosú város akkor már közel négy évtizede annak a Nemzetközi Kerámia Múzeumnak az otthona, amely ma is viszi a hírét szerte a világban. Botár László és Nagy Ödön olyan köztéri elemeket, padokat, játszótér-összetevőket és más kültéri bútordarabokat tervezett, amelyek kerámiából előállíthatók és a több ezer pályázó közül a zsűri megvalósíthatónak ítélte. Botár formatervezőnek készült, de a design-órákat Nagy Ödön is nagyon szívesen látogatta, nem utolsósorban annak köszönhetően, hogy Salvanu Virgil (1925–2017) műépítész tanáruknak, egy időben Kolozsvár főépítészének, megadatott, hogy bejárja a világot. Az Egyesült Államokban, a skandináv országokban, Japánban tanulmányozhatta a városépítészetet és a formatervezést, mindenhonnan tucatnyi olyan könyvvel tért vissza, amelyek növendékei számára lehetővé tették a kitekintést, illetve maga is megírta a romániai ipari formatervezés első alapmunkáit. A magyarul kitűnően beszélő egykori tanár, a design-tanszék megalapítója egyébként még kilencvenéves korában is érdeklődött növendékeiről, és nem akárhol, hanem a Facebookon kereste meg Botár Lászlót. Salvanu Virgil magyartudása nem volt véletlen, hiszen hasonló nevű édesapját (1899–1980), a két világháború között ugyancsak Kolozsvár főépítészét, a budapesti műegyetem egykori végzettjét, Magyarország és Románia ökölvívóbajnokaként, nagy nemzetközi tornák díjazottjaként tartja nyilván mind a magyar, mind a román sporttörténelem.
Nicolae Ceauşescu, a Román Kommunista Párt főtitkára 1968 augusztusában járt Prágában és nem csupán együttműködési szerződést írt alá az akkori, reformkommunista Dubcek-féle vezetéssel, hanem többek között bemutatták neki az exportképes, nagy állami jövedelmet hozó cseh kristálygyártást is. „Mi is, itthon az országban, ilyesmit elő tudunk állítani” – foglalta össze a tapasztaltakat. Ennek az elvnek a jegyében írták elő a medgyesi Vitrometannak a kristálygyártás megkezdését, és 1972-ben már jelentették Bukarestnek az első, 24 százalékos ólomtartalmú kristálytárgyak elkészítését. Ezt követően a gyár termelése ugrásszerűen megnőtt, hiszen a hazai lakosság jóval olcsóbban juthatott hozzá az addig inkább csak csodált kristálykészletekhez, a gyárban az alkalmazottak száma évről évre növekedett és megközelítette a 3500 főt. A kristálypoharak időközben külföldre is elindultak és a Dallas sorozatfilm gyártói medgyesi kristálypoharakat használtak JR-ék állandó whiskyzéséhez.
Nicolae Ceauşescu Romániát átalakító grandiózus terveinek csupán egyetlen töredéke volt a kristálygyártás. 1984-ben, a diadalmas szocializmus jelképeként, Bukarest egy régi negyedének a lerombolásával megkezdődött az amerikai Pentagon után a világ második legnagyobb középületének, a Nép Házának az alapozása. A belső világítóterek kialakítását ugyan a belső építészekre, de a hatalmas kristálycsillárok elkészítését a medgyesi Vitrometanra bízták. És Nagy Ödön, a kolozsvári főiskola friss végzettjeként ekkor érkezik a gyárba. „A bukaresti palota csillárait terveztük, rajzoltuk sokáig. Nagyon untam már, noha mint formatervező, öt olyan tervemnek örülhettem, ami gyártásba is került.”
folytatjuk
