Divatos manapság a generációelmélet, meg egyébként is szeretjük skatulyázni az embereket, miért is ne, hiszen így könnyebben el lehet igazodni a világban. „Ezek a mai fiatalok helyett” divatosabb, ha az Y-, Z- és Alfa-generációk ilyen-olyan tulajdonságain sopánkodunk, hogy hát ők azok, akik meggondolatlanok, hangosak az igényeik, mindent maguknak akarnak és mindent megmutatnának, nem ülnek meg egy helyen, így meg úgy néznek ki stb. Igen ám, de ezek a fiatalok lazán visszavágnak, hogy á, te boomer vagy, nem is értheted ezt a mai világot. Mélyül a szakadék a nemzedékek között, és az, hogy át-átkiabálunk egymásnak, közeledéshez biztos nem vezet. A generációelmélet érdekes képet mutat a korok és életkorok változásáról, arról, hogy észrevegyük, hogy a környezet ma más képességeket, viszonyulást követel, azonban mindez az egyedi emberről nem sokat mond. Szülőként, pedagóguként viszont nekünk a saját gyermekünkkel, tanítványainkkal van dolgunk, nem úgy általában az Y-okkal, Z-kkel meg a kis alfákkal. Akarunk-e kimozdulni a skatulyából és akarjuk-e valóban látni őket? Mert a távolodás helyett tehetjük azt is, hogy megismerjük őket úgy valójában, a sztereotípiákon túl. Például lépéseket tennénk azért, hogy értsük, hogyan működnek „ezek a mai fiatalok”. Az elmúlt évtizedek neuropszichológiai kutatásai hihetetlenül sok mindent feltártak a serdülők, ifjak agyműködéséről, ami már nem „lila humbug”, hanem bizonyítható tudomány. A serdülők kockázatvállalása, veszélyek iránti csökkent félelemérzete, a „felnőttes” döntéshozatal nehezítettsége, az érzelmeik, hangulatuk intenzív ingadozása mind-mind olyasmi, amiről ők nem tehetnek, hanem az agyuk, idegrendszerük épp ennyit, épp így tesz lehetővé. Mert még javában érésben van! Meg egyébként is az az „életfeladatuk”, hogy leváljanak rólunk, hiszen anélkül nem lehetnek önálló felnőttek, hogy ne leljenek rá a saját véleményükre, stílusukra és értékeikre. Ez gyakran jár szembefordulással, amikor épp kritikusan szemlélik azokat, akiket meghaladniuk rendeltetett. Ha ismerjük a serdülőben lejátszódó belső folyamatokat, akkor közelebb kerülhetünk a megértésükhöz. Könnyebben el tudnánk fogadni nyegleségüket, kékre festett hajukat, tetoválásaikat, kedvteléseiket, és mélyebben meg tudnánk érteni, hogy a vak tiltás, az állandó szidás, a kritika, a lehordás és legyintés nem sokat ér, viszont néha olaj a tűzre. Ha értjük működésüket, talán jobban megérezzük, hogy mikor kell határozottnak lennünk, miyen veszélyektől kell megóvnunk őket, és ez hogyan lehet a leghatékonyabb. Odafordulással, elfogadással, kíváncsisággal, biztatással, szeretettel és megértéssel hidat építhetünk, vagy legalább esélyünk van feltölteni a szakadékot, és közelebb kerülni hozzájuk. Akkor talán azt is meglátnánk, hogy nekik sem könnyű... Mert ott van például a „behálózott nemzedék”, a Z-generáció. Az 1995–2010 között születetteket a világtól való elidegenedés veszélye fenyegeti, és épp a sokfelől érkező elvárás miatt hajlamosabbak a magányra, szorongásra, depresszióra. Ez a tág kép, de ezen belül hol helyezkedik el a mi csemeténk, tanítványunk? Neki milyen nehézségei vannak? Miben nagyon jó? És a legfontosabb: hol és hogyan tudok segíteni neki, ha szüksége van rá? Mert bármennyire is nem úgy tűnik, a „mai fiataloknak” is szükségük van a felnőttekre. Csak épp nem úgy, mint korábban, mert a világ sem olyan, mint húsz évvel ezelőtt. És ha folyton elutasítja, kritizálja őket a felnőtt-társadalom, akkor hogyan mutathatnák meg esendőségeiket? Ha mindig mindenben mi akarjuk kimondani a végső szót, akkor hogyan vállalhatnák fel kételyeiket? Viszont ha megmarad a kapcsolódás a felnőtt és fiatal között, és a távolságból nem lesz szakadék, akkor ott lehetünk, amikor kell. Ehhez viszont nemcsak nézni, hanem látni is kéne őket.

Asztalos Ágnes