Szenvedélyesen hisz a néptánc és népzene megtartó erejében. Apja örökségének őrzője, az erdélyi táncházmozgalom egyik úttörője. Tehetséggel megáldott, őszinte, termékeny alkotó. Zeneszerzőnek tanult, mégis koreográfus-rendezőként teljesedett ki, vált ismertté. Volt munkanélküli, dolgozott tévés szerkesztőként. Amikor úgy érezte, zsákutcába jutott, irányt váltott, szabadúszóként folytatta. Könczei Árpád Lázár Emese kérdéseire válaszolt. [caption id="attachment_44573" align="aligncenter" width="1000"] Fotó: Lőrincz Csaba[/caption] – Apáról fiúra szálló örökség a témája az Apám tánca című előadásnak, amit az Udvarhely Néptáncműhelynél újrarendez. Huszonnégy éves volt, amikor édesapját, Könczei Ádámot elveszítette. 34 év telt el, hogyan él Önben ma az apakép? – Édesapám 55 éves volt, amikor balesetben elhunyt. Halálának tisztázatlan körülményeiről hosszan lehetne beszélni. Orvos-földbirtokos családban született, magyar szakos tanárként diplomázott, de egész fiatalon érdekelte már a népköltészet, népmeséket gyűjtött, szólásmondást, rengeteget. Zeneileg képzett ember volt. Zongorázott, kottát írt, olvasott. Négyen vagyunk testvérek, mindannyian zeneiskolába jártunk. Csilla húgomból néprajzkutató lett. Ilma húgomból zeneművész, öcsém, Csongor szintén néprajzkutató, de gyerekkora óta táncol és ifjúkora óta néptáncot tanít. Az apai örökségben benne volt a népzene, néptánc. Én 12-13 évesen már komponáltam, és magánúton, apám közbenjárásával – aki felfedezte bennem ezt a tehetséget –, ötödikesen már összhangzattant tanultam. Édesapám sorstragédiája, hogy életében soha nem becsülték meg. Élete nagyon hányattatott volt, az akkori rendszer teljesen lehetetlenné tette a szakmai kibontakozását. A kálváriája az 50-es évek végén kezdődött, amikor fiatal tanárként Gyergyószentmiklóson megbuktatta az ottani párttitkár elvtárs unokahúgát. Figyelmeztették, de hajthatatlan maradt, ezért összeállítottak róla egy dossziét, amiben felsorolták a „bűneit”. Többek közt, hogy hallgatta a Szabad Európa rádiót, nacionalista, mert Petőfi-verseket tanít, és abba is belekötöttek, hogy miként ünnepeltette meg március 15-ét, sőt, még azt is beleírták ezek a kedves, buta elvtársak, hogy megbuktatta Irénkét. Mindez ma már publikus, elolvasható Csilla húgom blogján, a Transindexen, de említést tesz az ügyről, bár nem bontja ki a történetet Stefano Bottoni: Sztálin a székelyeknél. A Magyar Autonóm Tartomány története (1952–1960) című könyvében is. Summa summarum, édesapámat elbocsátották, a dossziéját átadták a szekunak. Ez a történet végigkísérte, meghatározta egész életét, haláláig. Ezért is suttogták a kolozsvári értelmiségi körökben, hogy megrendezett volt és nem baleset a halála. Egy rövid ideig, 1958-tól 1959-ig élhetett csupán a hivatásának, kutatóként a Kolozsvári Folklórintézetnek volt a munkatársa. De a gyergyói dosszié megérkezett Kolozsvárra, és apámat két héttel a születésem előtt, 1959. január elsején kirúgták. Utána 8-9 évig munkanélküli volt. – Édesanyja, Tolna Éva tartotta el a családot? – Pontosabban a gyarapodó családot, mert közben megszületett a két húgom is. Édesanyám magyartanár volt, de apám miatt nem kapott végleges kinevezést, így több mint húsz kolozsvári iskolában tanított helyettesítőként. Nálunk a szeptember mindig úgy indult, hogy ha nem lesz állása, akkor nem biztos, hogy lesz egy fizetés is a családban. Édesanyám ezekről az időkről nyugdíjba vonulása után könyvet írt. Aztán változott a helyzetünk. Emlékszem, 1968-ban, amikor 9 éves voltam, garzonban laktunk, édesanyám áldott állapotban volt, meglátogatott minket a Korunk szerkesztőségének a delegációja, Gál Ernő és Balogh Edgár. Mindketten a Román Kommunista Párt tagjai voltak, Balogh Edgár nagy múlttal és ranggal. A történet lényege az volt, hogy megmondták, „Ádám, fogd be a szád, mert éhen haltok!”. Felvették őt a folyóirathoz, de én csak érettségiző fejjel tudtam meg, hogy lapterjesztőként alkalmazták és nem az egyetemi végzettségének megfelelően, szerkesztőként. Néha megengedték neki, hogy publikáljon, és ő mindannyiszor a népzene és néptánc témákban írt. Nagyon sok emberre emlékszem, akik látogatták a szüleimet. Többek között a fiatal teológushallgató Tőkés László, vagy dr. Réti László, aki most a Budapesti Ügyvédi Kamara elnöke, aki fiatal joghallgatóként járt édesapámhoz. Ő mesélte el sok évvel később, az apámról készült Apám tánca című dokumentumfilmemben, hogy volt olyan is, amikor szó szerint a semmit vacsoráztuk. Neki, a tehetős budapesti családból valónak ez emlékezetes maradt, ahogy az is, amikor apám elsírta magát az ajándékba kapott írógép láttán. – 1977. Meghatározó esztendő nem csak néhai Könczei Ádám, de az Ön életében is. Akkortól datálódik az idén immár 40 éves erdélyi táncházmozgalom. Meséljen erről. – Édesapám legnagyobb érdeme a táncházmozgalom. Sokan Kallós Zoltánt emlegetik a mozgalom létrehívójaként. Őt gyermekkorom óta ismerem, jó barátja volt apámnak, annyira közeli, hogy amikor a bebörtönzése után szabadult, nálunk lakott napokig. Rengeteg érdeme van, de amikor Kolozsváron a táncházmozgalom elindult, azt nem Kallós Zoltán kezdeményezte. Ha az erdélyi táncházmozgalom elindítóját egy személyben kell megnevezni, akkor az édesapám, Könczei Ádám. Említettem, szívügye volt a népzene, néptánc. Vérbeli folklorista volt, táncolni is tudott, többször láttam őt küküllőmenti pontozót táncolni. Voltam vele gyűjteni is Magyarlapádon, ő volt első tánctanárom. Amíg édesapám élt, addig soha nem táncoltam küküllőmenti pontozót, korai halála után ez nagyon bántott. Ez a tánc lett a főmotívuma az Apám táncának, amit 1992-ben rendeztem. Apámra visszatérve, a 70-es években, amikor nem volt mobiltelefon, internet, ő nagyon tájékozott ember volt, folyamatosan követte az eseményeket. Rendszeresen előfizetett magyarországi lapokra, így tudta azt is, hogy ott 1974–75-ben elindult a táncházmozgalom. Emlékszem, 1976-ban egy vasárnap felvitt engem a Monostorra, ahol rossz minőségben, de be lehetett fogni a magyarországi tévéadást. Édesapám bekopogott a toronyblokk legfelsőbb emeletén lakó, teljesen ismeretlen családhoz, megkérte őket, kapcsolják be a tévét. Így néztük meg ketten az Aprók tánca című műsort, amiben akkor Timár Sándor, később az Állami Népi Együttes művészeti vezetője tanította a kamaszokat, a fiatal Halmos Béla és Sebő Ferenc pedig muzsikáltak. Később megkaptuk a Lajtha-gyűjtést, amit elvittem az iskolába és az osztálytársaimnak mondtam: ezt meg kell tanulni. Összeállt a zenekarunk. A lényeg, hogy 1977 februárjában volt az első táncház Kolozsváron, a Bábszínház próbatermében. Később édesapám megszerezte a monostori kicsi kultúrházat. Kolozsváron akkoriban sok széki fiatal volt, ők voltak az első táncházasok. Az volt a szép, hogy teljes viseletben jöttek táncolni. Édesapám soha nem exponálta magát, a háttérből irányított minket, akik akkor még középiskolás fiatalok voltunk. Ő szervezte meg az első táncháztalálkozót is, ami 1978-ban itt volt Székelyudvarhelyen, a Művelődési Házban, ahol most beszélgetünk. – Mindez történt abban a korban, amikor a Securitate mindenkit figyelt, a falaknak is füle, szeme volt. – A táncház alulról szerveződő civil mozgalom volt, ezt Pávai István is így látta, nemcsak én tartom így. Nem is tudott vele az akkori hatalom mit kezdeni, ezért eleinte nem szüntették meg. Beskatulyázni viszont megpróbálták. Érdekes egybeesés, hogy apám halálának évében, 1983-ban betiltották a kolozsvári táncházat. – Önnek viszont szívügye maradt a táncoktatás. – 1977-ben, de még 1980-ban sem gondoltam arra, hogy én valamikor hivatásos táncegyüttest fogok alapítani. 1980-ban volt egy kerekasztal-beszélgetés a Korunknál, amit a Művelődés folyóirat lehozott, dokumentálható, hogy táncoktató képzés indítását szorgalmaztam. Írtam is egy kis tanulmányt Tánctanítási módszertan táncoktatók részére címmel. Abban részletesen ismertettem a rávezető lépést, a figura kibontásának technikáját, hiszen ezt egy hagyományőrző táncostól, aki mindannyiszor másként járja, nem lehet megtanulni. A táncszakoktatásból, amit ma is nagyon szükségesnek tartok, azóta sem lett itthon semmi. Nincs! És ha ennyi idő után sincs, akkor mi a garancia arra, hogy két év múlva lesz? Szerintem semmi. Politikai akarat sincs rá, az RMDSZ, a kis lépések politikájával soha nem fog ilyen törvénytervezetet benyújtani. Kulturális autonómia, ami a külön oktatáspolitikát megvalósíthatóvá tenné, nincs, és úgy fogok meghalni, hogy nem is lesz. Szomorú… – 1983-ban diplomázott zeneszerzés szakon a kolozsvári Zeneakadémián. Pályakezdőként Sepsiszentgyörgyre került. – Apám júniusban meghalt, én ősszel Sepsiszentgyörgyre költöztem, mert meghívtak a Vadrózsák együtteshez. Abban a hitben mentem, hogy művészeti vezetőnek, de kiderült, hogy zenekarvezetőnek. A második világháborút követően itthon, akárcsak a többi szocialista országban, létrehozták a szovjet mintára felépített állami népi együtteseket. Ezt a korszakot a Mojszejev stílus jellemezte. Ezek a 60-as, 70-es években még a nagyon megszerkesztett, nagyon megcsinált, leszorított lábfejes, műmosolyos koreográfiát műveltek, szintén nagyon művire komponált népzenei feldolgozásokra. A táncházmozgalomnak köszönhetően ez a stílus a 80-as évekre már átalakult, és én ezt szívtam magamba. A Vadrózsák félig profinak számított, a Ceaușescu-korszakban a vezető amatőr együttesek közé tartozott. Reformálni akartam, de nem sikerült. – Pontosan mibe bukott bele? – Képzelje el, jön egy fiatalember, aki azt mondja: nem kell ide 11 zenész, elég négy, a többit átalakítjuk táncossá. Nem kell négy énekes, elég kettő. Őszintén tálaltam, hogy szerintem miként kéne jobban csinálni. Elgondolhatja, hogy majdnem megvertek. A vége az lett, hogy áthelyeztek a Szakszervezetek Művelődési Házához szakirányítónak, az volt a feladatom, hogy hozzak létre egy táncegyüttest. 1984-ben megalapítottam a Stúdiót, ami a mostani Háromszék elődje, műhelymunkája volt. 1988-ban, amikor beadtam a kitelepedési kérelmemet, kirúgtak. A feleségemet (Plugor Judit képzőművész – szerk. megj.) szintén. 1988 őszétől 1990 januárjáig szakképzetlen munkások voltunk az IAME gyárban, ahová az igazgató, Lőrincz József szerződéssel alkalmazott. Nekem nem kellett bejárnom, a nejemnek viszont igen. Életemben háromszor voltam munkanélküli. Apám sorsát folytatom. Ő egy adagban volt, én háromban. – A Vadrózsák kudarc, a Háromszék Táncegyüttes viszont sikertörténet lett. – Elsősorban az én elképzelésemnek, szemléletemnek, munkámnak köszönhetően, 1990-ben, amikor a Háromszék Táncegyüttes megalakult, nagyon hamar utolérte a Marost. Haladóbb szellemiségű együttes volt, ami 1992–93-ban már bekerült a kulturális körforgásba. Öt évig voltam ott, kettőt művészeti vezetőként, hármat igazgatóként. Ez idő alatt sokat léptünk fel Budapesten, de Szatmártól Aradig, Temesvárig nagyon sok más városban is. Meglátásom, hogy mai napig a leghaladóbb, legjobb a szellemisége a Háromszéknek. Sokat dolgoztam velük, innen, Udvarhelyről is oda megyek, felújítjuk a 2013-as előadást, A bandát, ami az Atelier Fesztiválon bekerült az első három legjobb produkcióba, nagy sikere volt Budapesten, a Nemzeti Színházban. – Pályafutása alatt számos társulattal dolgozott. Határon innen és túl, a Duna Művészegyüttestől a mikházi Csűrszínházig is koreografált, rendezett, most már Székely­udvarhely is a listán van. Csíkszereda, a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes viszont kimaradt. Miért? – Annak idején egyszer meghívott Szalay Zoltán, az igazgató és én nem bemutatót készítettem, hanem technikai fejlesztést, műhelygyakorlatot tartottam. Szentgyörgyről leutaztam hat-nyolc alkalommal, és ez ment pár hétig. Aztán jött András Mihály, aki tanítványom volt, korábban a Stúdióban táncolt, ő viszont soha nem hívott meg. Én meg nem szeretek kérni, könyökölni… – Székelyudvarhelyre viszont hívta Orendi István igazgató, és jött. Hogyan látja az Udvarhely Néptáncegyüttes helyzetét az erdélyi hivatásos együttesek sorában? – A Maros Együttesnek van a legnagyobb múltja, be is van ágyazva a közönségköztudatba. A Háromszék, mint mondtam már, a leghaladóbb szellemiségű, rangos repertoárral, profi fegyelemmel, szervezéssel. Kétségkívül, hogy az öt hivatásosból a legrosszabb helyzetben az Udvarhely Néptáncműhely van. Nincs műszak, öltöztető, műsorszervező, művészeti vezető. A hat pár táncos mellé is kéne még legalább négy. A Nagyvárad Táncegyüttes később alakult, mégis sokkal jobb helyzetben van, mert színházi struktúrával dolgozik. Kérdem én: ami itt, Udvarhelyen van, az nem a fenntartó sara? – A válasz egyértelmű. Váltsunk, beszéljünk a tévés időszakáról is. Tizennyolc évig, 1995 márciusától 2013 márciusáig dolgozott szerkesztőként a Duna TV-nél. Tálentum, Élő népzene, Kézjegy – közkedvelt műsorok, amelyek a nevéhez is kötődtek. Aztán véget ért ez a korszak is. Miért? – Röviden? Hajrá, Fidesz! Másfelől: itt, Erdélyben egy újságcikk nem született, egy vezető értelmiségi sem hullatott könnyet, ha igen, akkor titkon, amikor az Erdély-centrikus Duna TV elveszítette önállóságát. Bedarálták, a nevét megtartva, de már átalakítva, az MTVA-ba. Az új médiát begyűrte a hatalom, minden a nézettségről szól. Megszűntek a Tálentumhoz hasonló, művészeket bemutató portréműsorok. A folklórműsorok szintén. Van a Felszállott a páva, ami nem tehetségkutató, hanem egy előre megszervezett vetélkedő. A mai tévéműsorok a popularitást, a nézettséget célozzák meg, ennek érdekében a média mindent manipulál, ezért a Páváról sincs jó véleményem. – Regényt lehetne írni a tapasztalatairól, bejárt utakról, ebben a beszélgetésben csak felszínesen érintettük a pályáját meghatározó állomásokat. Hogyan látja, merre, hová vezet tovább Könczei Árpád útja? – Nem vagyok jós, de egy biztos: bennem a koreográfus és a zenész vívódik. Koreográfusként voltak sikereim. Az életem jelentős részét ez tölti ki, de elveszi azt az időt, energiát, ami a zeneszerzéshez kellene. A negyedik vonósnégyesemet komponálom, de január 4-e óta egy hangjegyet nem írtam. Én nagyon hiszek a népzene és néptánc erejében, mégis otthagytam a Háromszéket, mert nem értem célt, nincs ma sem szakoktatás. Úgy éreztem, hogy zsákutcába jutottam, falnak ütköztem. Szabadúszó lettem, most nincs státuszom. Volt olyan az életemben, amikor azt mondtam, nem akarok többet koreográfusként dolgozni, zenét akarok szerezni, mert eltelik az élet és nem írtam meg a műveimet. Zeneszerzőként azért vagyok frusztrált, mert hiába szereztem több mint hatvan színházi zenét, komponáltam kamarazenét, zongoraműveket, zenekari műveket, a hivatalos magyar zenei életbe nem kerültem be, pedig mindjárt 24 éve Magyarországon élek. Tudnak rólam, volt szerzői koncertem, vannak CD-n kiadott műveim, amiket neves előadóművészek játszottak. Pályáztam, megszületett az önálló szerzői CD-m. Bevittem az Akadémiára, de soha senkitől egy szó visszajelzést nem kaptam. Az én szívfájdalmam, hogy koreográfus lettem, de közben zenész is vagyok, és ezt a kettősséget sokan nem tudják összeegyeztetni. A világ erre megy: szakosodj egy területre és abban próbálj kiteljesedni. Madách Az ember tragédiájában megjósolta: Michelangelo falábat fog gyártani. Egyszer Novák tata mondta, hogy én reneszánsz ember vagyok, csak a mai világ ennek nem kedvez…