A Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont munkatársai idén Gyergyóremetére hívták a tájházak fenntartóit, illetve azokat a szakembereket, akik munkájuk vagy érdeklődésük révén szeretnék megismerni egy-egy kisebb vagy nagyobb régió tárgyi és szellemi értékeit, a másutt gyakorolt módszereket, hogy azokat a maguk környezetében hasznosítsák. Az ilyen tanulmányutak arra is jók, hogy egymással ismerkedve kicserélgessék tapasztalataikat. Hogy tervezgessenek. Ehhez az elképzeléshez Gyergyóremete sok szempontból hasznos, alkalmas, majdhogynem ideális helyszínnek bizonyult. A pénteken lezajlott utazást követően foglaltuk össze gondolatainkat. [caption id="attachment_78319" align="aligncenter" width="1000"] Az eszenyői „mosató” Fotók: Simó Márton[/caption] A Gyergyói-medencében található nagyközségen erősen látszik, hogy jó vezetői vannak, 17 kiváló szakember dolgozik az önkormányzatnál, s mivel Laczkó-Albert Elemér polgármester 2000 óta tölti be tisztségét, látszik a keze nyoma, s a képviselő-testület is „olyan”, jól érzékelhető a csapásirány. Aztán úgy látszik, hogy nép is van hozzá. Volt, s van itt egy szervezői akarat, amely a teljes karbantartást és az állandó fejlesztést tartja szem előtt. Itt majdnem mindent sikerült megépíteni, megújítani, átalakítani. Maga a községháza is a kiváló ízlést példázza: az épület tágas, levegős, átjárja a fény – messzemenően alkalmas arra a célra, amelyre épült, de bőven vannak többletfunkciói is. A tanácsterem, ahol a rövid községismertetőt tartották számunkra, egyben képzőművészeti kiállítások megrendezésére is szolgál. A falakon a komáromi Ölveczky Gábor Apokrif kéziratok címet viselő tárlatát tekinthettük meg. Itt látszik a székely Európa A 2008-ban teljesen „újba tett” és dr. Balás Gábor (1909–1995) jogtörténész-íróról elnevezett egykori kultúrotthon ma igazi művelődési ház, amelyben komoly élet zajlik. Olyan műszaki felszerelést és berendezést látunk benne, amelyet egy kisebb, de akár egy nagyobb város is megirigyelhetne. Világszínvonalú. Állja a helyét. Még versenyzongorája is van az intézménynek. Egyik-másik remetei szerzeményről, vagyontárgyról, új megvalósításról itt-ott már értesültünk, néha láthattunk is „dolgokat”, ha átmentünk a községen, de így közelről figyelni az életet, még nagyobb öröm, hiszen mind működnek ezek a felszerelések, élnek, és a technika mögött ott az ember, aki használja, hasznosítja, hogy önmagát és embertársait szolgálva gazdagodjék. Húszperces koncerttel örvendeztetnek meg nagy hirtelen. Ebben a pillanatban úgy érezzük, hogy ez már Európa. Nem is Európa, hanem annál több: a Székelyföld szellemi világosságával kiegészített és felfrissített öreg kontinens ragyogása a pazar októberi nap déli fényében. (Hogy aztán Európa-e az innen mintegy 100 kilométerre található valamelyik homoródmenti kis telepelülés, ahol keresgélni kell a „kultúr” kulcsait? Biztosan az az elöregedett falu is – tegyük hozzá –, hiszen az hozzánk tartozik, csak az már a hátsó udvar, amelyet jó lenne úgy gondozni, hogy legyen ember elejébe való.) Három az egyben A nyilvántartás szerint mintegy 6100-an élnek Gyergyóremetén, amely a központi településmag, a „falu” mellett „bekebelezi” a különbözőségi tudattal is rendelkező Alszeget és Csutakfalvát – mind a két falurészben üzletek, óvoda, iskola, templom található, az életet könnyítendő –, de ez a lélekszám nem jelenti azt, hogy életvitelszerűen itt is laknak, illetve dolgoznak mindannyian. Európa el is vett ezt-azt Remetétől. Már a múlt század hatvanas-hetvenes éveitől kezdve eljárt a helyi férfiak jelentős része különböző építőtelepekre. Híres ácsok-kőművesek kerültek ki közülük. De itt is általános volt a leányok városi szolgálata. A vasút megépítése (1909) előtt a férfiak a Maroson tutajozva messzi vidékekig eljutottak az épület- és műfát értékesítendő. Ma sokan dolgoznak kint Nagy-Britanniában az aktív korúak közül. Magyarországon vállalnak fel itteni cégek komoly kivitelezéseket – tudjuk meg Laczkó-Szentmiklósi Endre történésztől, aki tulajdonképpen azért veszi kézre a látogatók csoportját, hogy megmutassa a látogatás egyik fontos helyszínét, a tájházat. Az író és a hagyományos paraszti élet üzenete Mintegy kétszáz métert kell gyalogolni a közelmúltban aszfaltozott közeli utcácskában. Az alápincézett, háromszobás, hagyományos, tornácos parasztház egykori tisztaszobája Cseres Tibor (1915–1993) írónak állít emléket, a hátsó kettőben pedig a 19–20. században elterjedt bútorzatot és felszerelési tárgyakat találjuk. A tájház 2001-ben jött létre. Hajdanán egy pedagógus-házaspár lakott benne, akiknek leszármazottai nem használták ugyan, de megértették, hogy mi a helyi civilek lelkes csoportja, az önkormányzat és Avully–Remete Alapítvány aktivistái elképzelése, így sikerült méltányos áron megszerezni, felújítani és bebútorozni. Részben még a hetvenes-nyolcvanas években összeállított gyűjtemény került ide – az első néprajzi jellegű kiállítást 1975-ben hozták létre a régi kultúrházban –, kiegészülve az újabban szerzett kollekcióval. Laczkó-Szentmiklósi Endre tanár, történész nemcsak a ház és a hagyományos életforma ismertetésének szakavatott ismerője, népszerűsítője, hanem a tájház gondnokaként a tárgyakat karban is tartja, a három évvel ezelőtt végzett restaurálás alkalmával – például – háromezer szúrágást kezelt le. A hagyomány szerint a település határától mintegy 3 kilométerre elhelyezkedő Eszenyő nevű tanyabokorban valaha 27 vízimalom, illetve posztóványoló működött. Tulajdonképpen az iparűzés és a helyi szolgáltatások végett jött létre ez a kis telep, a 18. századtól kezdődően népesült be Eszenyő – román származású tulajdonosok is voltak közöttük –, de 1962 után a kollektivizálást követően az üzemeltetést nem engedélyezték, ami ellehetetlenítette az itteniek életét. A változás után azonban, ha nem is indult újra az őrletés szokása, sikerült néhány ilyen népi ipari emléket felújítani. Mi a Goga-féle malmot látogattuk meg, amely ma is lakott, „mosatóként” üzemel, de működőképes a hozzá tartozó malomszerkezet is. Időhiány Csutakfalván Az ebédet a közösségi házban költöttük el. Ez amolyan multifunkcionális intézmény. A Csutakfalvi Óvodaközpont és Közösségi Ház a helyi önkormányzat fenntartásában működik. A földszinten levő 180 férőhelyes teremben ülünk asztalhoz. Sajnos az utazás során „összegyűjtöttünk” mintegy kétórányi időveszteséget, úgyhogy elmaradt a megbeszélés, az ötletbörze, amelyen szót ejthettünk volna a látottakról-hallottakról és a további elképzelésekről. A tizenkét év során, amióta ilyen tanulmányutakat szervez a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont, kialakult ennek a rendje. Ilyenkor, a munkaebéd után szokták közösen eldönteni a jelenlévők, hogy a következő esztendőben merre veszik az irányt. P. Buzogány Árpád művelődésszervezőnek, a program felelősének az az elképzelése, hogy kétnaposra bővítse ezeket a tanulmányutakat, mert akkor sokkal nagyobb a hatás, jobban el lehet merülni a részletekben, és a társaság is jobban összerázódik. Mert mindig vannak új jelentkezők, újabb elképzelések, új szegmensek. Ahhoz, hogy több értéket lássunk, hogy jobban elmélyüljünk, több idő, több pénz kell. Elképzelhető, hogy jelentékenyebb összeget pályázva nagyobb lenne a hatás, de az is járható út lenne, ha minden résztvevő maga is hozzájárulna a költségekhez. Közös erővel, ahogy mondani szokás, esetleg még úgy, hogy valamelyik érdekelt és érintett civil szervezet egy erre a célra készült pályázattal segítené meg a programot. Élő és éltetett hagyomány A közösségi ház szomszédságában a Svájci Ház mellett 2015-ben újjáépült csűrbe látogatunk. Ezt az objektumot a Csutakfalváért Egyesület adminisztrálja. A svájci Avully település (Genf kanton) iskolájával immár több mint negyed évszázados a kapcsolat. A svájciak jóvoltából és a LEADER-keretből elnyert összegből építették újjá ezt a gazdasági épületet, amely három éve szolgálja a közösséget. Kiváló a helyszín táncoktatásra, kézművesfoglalkozások, kisebb ünnepségek, kiállítások megtartására. Sietségünk oka, hogy 3 órára időzítették a sepsiszentgyörgyi Szorgos Kezek Díszítőművészeti Szakkör Háromszéki varrottasok és hímzések a népművészet világában című kiállítás megnyitóját. Ez a szakkör a Sepsiszentgyörgy Belvárosi Szent József Római Katolikus Plébániához kapcsolódva működő, ökumenikus hagyományőrző csoport. Mintegy harminc kézimunkázó asszony jár foglalkozásaikra heti rendszerességgel, de idecsatlakozik két viseletkészítő, két bőrdíszműves, egy csontfaragó, egy fafaragó, egy szövőasszony és egy bútorfestő is. A kiállítás önmagáért beszél. Felkelti az érdeklődést, hiszen a látogató kedvet kap arra, hogy megvásárolja és lakásában elhelyezze ezeket a szőtteseket, varrottasokat, egyéb tárgyakat, illetve elgondolkodjék azon, hogy maga is elsajátítsa előállítási módjukat, hiszen valaha az ilyen hímzések, faragások mindig a kapun belül „keletkeztek”. Vagy a szomszédságban, az utcaszeren. Minden egyes háztartás kis üzem volt, amelyben előállították a legszükségesebb használati tárgyakat, és azokat az esztétikai elemeket helyezték rájuk, amelyek ünnepélyessé, élhetővé tették a környezetet. Ilyen eszköz volt a sulyok is, amelyet szabadidejében faragott a legény, hogy aztán kommunikációs eszközként hagyjon vizita alkalmával a leányos háznál. A házigazda aztán elvetette – jelezvén, hogy nem felel meg számára a vőjelölt. Olyan is előfordult, hogy ama fránya sulykot aztán visszább vették az udvarról, és ment az üzenet a legénynek. Ilyen esetek után aztán következhetett a boldog házasság és a sulyok rendeltetésszerű használata. Akár több évtizeden át. Simó Márton