Vajon meg akarunk-e maradni? Ez egyáltalán nem biztos. Itt és így talán nem is akarunk élni. Az én gyermekeim elmentek néhány évre – mondja egyik ismerősöm. Aztán sorolja az érveket, hogy ez miért jó: kinyílik a világ, lát, hall, tanul, és még pénzt is keres… Mondom neki, hogy az enyémek is elmentek. Semmi garancia, hogy visszajönnek. Talán az egyik… Nem vagyunk kivételek, sem én, sem az illető. És meg lehet nézni bármelyik falusi vagy városi utcát, bármelyik tömbház lépcsőházát, lehet sorolni egymás után a rokonokat és ismerősöket. Számba lehet venni, szemlézni foghíjas sorainkat vagy ülőhelyeinket a templomokban. Nincs olyan család, amelyből ketten-hárman, néha többen ne hányódnának Nyugaton. Magyarba menni már nem cikk, azt mondják, hogy oda csak az alja pályázik, aki képtelen nyelvet tanulni, s akinek nincs komoly mestersége. „Nagyanyáink, nagyapáink is oda voltak annak idején!” – érvel az ismerős. Tökéletesen igaza van, hiszen a múlt század húszas-harmincas éveiben Bukarestbe és a Regátba jártak az elődök. Aztán az ötvenes években a szocialista nagyipar szippantotta magába a székelyt. Vannak rokonaim, akik ott születtek Bukarestben, aztán úgy elhúztak 1940 őszén innét, vagyis onnét a szüleikkel Magyarországra, csak Pestszentlőrincig, Budakalászig többnyire, hogy soha nem jártak vissza e kies vidékre. Sem anyjuk, sem apjuk vagy testvéreik halála, temetése nem késztette őket arra, hogy – bár egy-két napra is – visszatérjenek. Nem haza, csak legalább vissza! Nem túlzás, ezek a saját családunkban tapasztalt dolgok. Milyen furcsa: önként, majdhogynem dalolva mentek eleink anno a románok fővárosába olcsó munkaerőnek. Jó üzlet volt a Regátnak, hogy a legyőzött állampolgárt ki is zsákmányolhatta. És milyen büszke volt a székely, hogy nagy áldozatok árán szerezhet ezt-azt, s hogy megbecsülik. A második bécsi döntés után Pesten a székelyek leverték a béreket. A derék svábok haragudtak is amiatt, hogy az élet minden színterén felbukkantak, s úgymond bagóért gürcöltek. Anyai nagyapámnak négy testvére tette meg akkor ezt az ugrást a Dâmboviţa partjától a Gellérthegy lábaihoz. A négy testvér közül kettő valóban soha nem tért vissza látogatóba se, s az ivadékokkal is nagyjából megszakadt a rokonsági kötelék. Hogy egy nagynéni Amerikáig jutott? Már az sem érdekes, mert gyermekei, unokái tökéletesen felszívódtak az angolszász tégelyben. Nekik annyi. Ilyen szempontból. És nekünk is. Illetve ennyi. Ez jutott. És itt. Se vége, se hossza a megaláztatások sorának. Olyan ez a hely, mintha hazánk lenne, de mégis idegen, hiszen lecsupaszítják nevünkről az ékezetet, és államnyelven figyelmeztetnek jogainkra, meg jogaink hiányára, mert, bár tulajdonosok lennénk, csak gyarló albérlői a státuszunk. Jön, s hull feszt a sűrű jégeső Bukarest felől, de már nem zavar szinte senkit. El sem olvassuk, meg sem fejtjük az üzeneteket. Hiszünk ugyan valami homályos jövőben, de az innen kilépők közül azt tartják sokan, hogy minek nyomorogni e helyt a nagy megmaradásban, mikor másutt is lehet létezni „minoritásként”, de sokkalta jobb anyagi szinten. Jómódban és nyugodtan veszítjük el a jövőt, s lehetünk akár négerek is. Csak lenne, aki időnként hazajár, hogy a sírokról gyomlálja a gazt, és fizetgesse majd a rezsit. Simó Márton