enyhe havazás
borús égbolt
enyhe eső
A táncról
Olyant olvastam a minap, hogy majd megállt az eszem. Bár manapság ez egyáltalán nem furcsaság. Több ismerősöm is arra panaszkodik, hogy megvannak, meglennének a mindenféle feltételek ahhoz, hogy „normális” körülmények között próbáljanak, készüljenek különböző eseményekre. Akár táncos, akár zenés, vagy színpadi, valamilyen más műkedvelői előadásokkal, hiszen bármennyire is fenyegető a koronavírus újabbnál újabb köre, azért mégiscsak az adja mindennek az értelmét, ha úgy akarunk, ha úgy szeretnénk élni, miként éltünk annak előtte.
Csakhogy ez az utóbbi két esztendő arról „híres”, hogy nem csupán az egészségünket kezdte ki a vírus, hanem minden egyéb szinteken is előjöttek a kórokozók.
Pár héttel ezelőtt olvashattuk Barabási Albert-Lászlónak, a hálózatelmélet vidékünkről elszármazott kutatójának nyilatkozatát velünk és a koronavírus-járvánnyal kapcsolatosan. A tudós akkor elmondta, hogy aggódik értünk, akik idehaza élünk, hiszen európai és országos szinten is nagyon alacsony az átoltottságunk – azokban a napokban a székelyföldi megyékben 35 és 40% százalék körüli arányokban kapta volt meg az itteni népesség valamelyik vakcinát, talán azóta előnyünkre változtak valamelyest ezek a statisztikák –, csakhogy elmondható, hogy túlhaladott a tudós megfogalmazott aggálya. Új vírusmutáns jelent meg. Máris. Tulajdonképpen ő maga is borúlátó volt a globális helyzetet illetően is, mert valahogy olyanformán fogalmazott, hogy ezzel a nyavalyával még jó ideig együtt kell élnünk. Talán évekig. És azt is elmondta, hogy a világ tulajdonképpen készült erre a bajra. Nyilvánvaló, hogy nem készült fel eléggé, de már évek óta „benne volt” a nyavalya a levegőben.
Nem tudom, nem tudhatom, hogy mi a helyes, de a magam módján én is védekeztem. Védekezem. Úgy élek, olyanformán, hogy elejét vegyem a nagyobb bajnak. Miközben az ismeretségi körömben van, volt olyan ember, aki áldozatául esett a járványnak. Teljesen oltásellenes volt, és meg is lett az eredménye. Sajnos. Negyven munkaév után élvezhette volna a nyugdíját, amelyet most számolt ki a biztosító.
Visszatérve a kultúrához. Elsatnyultak, semmivé váltak olyan lehetőségek, amelyekkel „vígan” és teljesen természetesen éltünk korábban. A társas összejövetelek. A koncertek, a színházi előadások, azok az együttlétek, amikor sokan és szívesen éreztük jól magunkat egymás társaságában. Az irodalmi események közösségi része úgymond semmivé lett. Mint ahogyan odalett a táncházba való járás öröme is. A sors különös kegyelme volt, hogy idén a székely anyavárosban volt könyvünnep, és volt táncháztalálkozó. De azóta is korog a lélek, amikor hiányoljuk az évközi egyéb ilyen műfajú nyitott eseményeket.
Hogy még inkább tragikus és teljes legyen a vírus hatalma, olyan segédnyavalyák is felbukkantak, amelyeket nem tudok hová tenni. Olyant olvastam a minap, hogy a magyar fővárosban megtartották egy LMBTQ mozgásműhely keretében az első olyan táncházat, amely felülvizsgálja a népi tánckultúrában a hagyományos férfi és női szerepeket, még a csujogtatást is, hiszen ezeket „heteronormatív struktúrák” jellemzik. Okos barátom, aki elméleti szakemberként, gyakorló zenészként, táncházszervezőként is a népi kultúra bűvkörében él – foglalkozása, teljes életvitele is oda köti – azt mondja erre, hogy „volt már előzménye a dolognak, tudtuk, hogy előbb-utóbb a hagyományos műveltségünket is újra akarják értelmezni bizonyos »normák« mentén, a lezárt és megtörtént múltat, annak értékeit, és ezek most arra figyelmeztetnek, hogy idejében kell elejét venni ezeknek a jelenségeknek, mert identitásunk minden fontos létalapja kerül megkérdőjelezésre.”
Mindjárt megkérdeztem az illetőtől, hogy szerveznek-e táncházas eseményeket? Mondta, hogy igen, ha a járványügyi előírások lehetővé teszik… És kérdeztem azt is, hogy eljönnének-e régóta esedékes székelyföldi turnéjukra? – Nagyon remélem – válaszolta bizakodva –, és hagyományos felállásban, hagyományos táncrenddel, páros-, legényes- és leánytáncokkal, ahogy eleink járták a Mezőségen, Széken és Székelyföld megannyi településén…
Simó Márton
.jpg)
