Borsodi L. László váltotta Lövétei Lázár Lászlót a Székelyföld folyóirat főszerkesztői tisztségében. A pedagógusi munkát szerkesztői-kiadói munkára váltó irodalomtörténész a váltás okairól és kitűzött céljairól beszél Sarány István kérdéseire válaszolva. – Mikor döntötte el, hogy megpályázza a megüresedett főszerkesztői-lapigazgatói tisztséget? – Néhány évvel ezelőtt mondtam Fekete Vincének, a Székelyföld folyóirat főszerkesztő-helyettesének, hogy ha valamikor meghirdetnének egy szerkesztői állást, minden bizonnyal kipróbálnám ezt a munkakört a tanítás mellett. Néhány hónapja, amikor kiderült, hogy Lövétei Lázár László főszerkesztőnek, a Hargita Kiadóhivatal vezetőjének szándékában áll megválni tisztségétől, egykori vágyam és a szerkesztőség tagjainak szakmai bizalma találkozott. Ez az egybeesés érett főszerkesztői-kiadóvezetői kinevezéssé, miután sikerült a Hargita Megye Tanácsa által meghirdetett versenyvizsgám. – Diákjai szerint született tanár, pedagógusként elért már mindent, amit el lehet érni. Miért váltott kiadóvezetésre, folyóirat-szerkesztésre? – Amikor kezdő tanár voltam, az első tanítási napok egyikén nyugdíj előtt álló, a pedagógusi pályán közel negyven évet eltöltött kollégám azt mondta: „Sok sikert kívánok a tanársághoz! Harminc év múlva talán majd kezdesz tudni tanítani is.” Tiszteletben tartom diákjaim véleményét – bár ezt így tőlük soha nem hallottam –, de úgy gondolom, vannak bizonyos, az emberrel született alapképességek, azok azonban állandó fejlesztésre szorulnak, így hát a tanítani tudásig nekem is még mindig van tíz évem. Ha csak papírban mérném, hogy mi van meg nekem tanárként, akkor akár egyet is érthetnék a megállapítással, és hátradőlhetnék. Ez azonban közel sem így van, én ugyanis egykori kollégámmal értek egyet: természetesen viszonyítás kérdése, mihez mérem a tanügyi rendszerben eltöltött tizenkilenc évemet, de úgy gondolom magam is, a tapasztalat érlel, formál valakit jó pedagógussá, vagy legalább olyanná, akit a diákok elfogadnak, megtűrnek. És ebben a tekintetben még szükség van évekre, további élményekre és kudarcokra. Ezért is van az, hogy én nem váltok, hanem az eddigiekhez képest más üzemmódban ugyan, de folytatom munkámat a csíkszeredai Márton Áron Főgimnáziumban, és ezzel párhuzamosan látom el a kiadóvezetői, lapszerkesztői teendőket. Ha már nem váltok, akkor adott a kérdés, hogy miért így tovább. Ez a két munkakör, a tanítás és a szerkesztés bennem mindig is összetartozott, hiszen jószerével alig telt el egy tanévem tanárként a gimnáziumban, amikor néhai tanárom és kollégám, Miklós József átadta nekem az iskola évente megjelenő évkönyvének a szerkesztését. Azóta kollégáimmal együtt sikerül minden tanévben letennünk az asztalra az előző tanév krónikáját. Emellett 2011 óta a csíksomlyói ferences kolostor kegyhelylapjának, a Csíksomlyó Üzenetének is a szerkesztője vagyok. A szerkesztői munka buktatóiba és szépségeibe a tanításhoz hasonlóan fokozatosan szoktam bele, és kedveltem meg mindkettőt. A szerzőkkel való kapcsolattartás, a kéziratok begyűjtése, a szöveggondozás, az alakuló kiadvány tartalmi súlypontjainak az elhelyezése, a struktúra kialakítása olyan izgalmas, küzdelmes, szép folyamat, amelynek a végén ott a végeredmény, a könyv/folyóirat, és jó esetben az olvasó. Ezt csak az értheti és érezheti (át) igazán, aki maga is része és alakítója ennek a folyamatnak. Az eddig szerzett szerkesztői tapasztalatok a Hargita Kiadóhivatalnál direkt módon összekapcsolódhatnak immár azzal, amivel alkotóként és tanárként régóta foglalkozom: az irodalommal, az irodalomkritikával, illetve a kultúra más szegmenseivel. Ez a kapcsolódás egy évtizedeken át igényesen szerkesztett folyóirat, mint a Székelyföld vagy a kiadó által megjelentetett Székely Könyvtár sorozat kiadása esetében olyan szakmai kihívást, lehetőséget, egyben felelősséget jelent, amit csak szakmailag pontosan körülhatárolt célokkal szabad elvállalni, és magas színvonalon végzett munkával kell(ene)megvalósítani. Remélem, ebben a törekvésemben segítségemre lesznek a szerkesztőtársaim, pontosabban egymás segítségére leszünk, hiszen egy a célunk: igényes, minőségi, olvasmányos kiadványokkal örvendeztetni meg az olvasót. A kiadóvezetés nyilván nem csak (elsősorban nem?!) folyóirat- és könyvszerkesztés. Aki a kulturális menedzsmentben jártas, az nálam jobban tudja, hogy az bizony nem egyszerű adminisztratív-pénzügyi munka is. Meg vagyok győződve, nem lesz könnyű, de nagyszerű adminisztrációs csapat vesz körül, és én bízom a szakértelmükben! – Mit újítana, és mit folytatna a Székelyföld munkájában, milyen újdonságokra lehet számítani a kiadó munkájában? – A Székelyföldet 1997-ben, a Hargita Kiadóhivatalt 1999-ben alapították. Legalább annyira igényesen szeretném végezni a munkámat, mint elődeim, Ferenczes István alapító-főszerkesztő és Lövétei Lázár László. Jól működő struktúrát veszek át tőlük: a folyóiratnak megvannak a bejáratott rovatai, az is, hogy melyik milyen rendszerességgel jelenik meg, és melyikért ki felel a szerkesztőségből. Ezenkívül megbízható külső munkatársak segítik a lap tartalmasabbá tételét és azt, hogy kivitelezésében is tetszetős legyen. Az új vezető személye már önmagában is valamilyen mértékű változást jelent egy intézmény, egy folyóirat életében, de ezzel együtt sem hiszem, hogy a felforgatás lenne az elsődleges dolgom. Földrengésszerű újításokat tehát nem, inkább apróbb változtatásokat, finom áthangolásokat tervezek. Megtartva a folyóirat eredeti célkitűzését – Székelyföld, Erdély irodalmi-kulturális értékeit az egyetemesség igényével felmutatni –, elképzeléseim között szerepel olyan újabb szerzők megszólítása, akiknek neve, életműve fedezete annak az alapkoncepciónak, amelyet a Székelyföld folyóirat alapítása óta követ. Továbbá a meglevők mellé szeretnék megszólítani újabb tehetséges, fiatal szerzőket, különösen a kritika- és a tanulmányrovatba – amelyeknek én leszek a közvetlen felelőse –, hogy új hangok, vélemények, egymással akár vitázó kritikai attitűdök tegyék még igényesebbé, változatosabbá, olvasmányosabbá ezeket a blokkokat. Néhány „halódó” rovat életre keltése sem ártana, mint például a székelyföldi sportélet legjobbjait bemutató Mens sana vagy az erdélyi, székelyföldi híres pedagógusokat felvonultató Alma mater. Ez utóbbi életben tartását azért is tartom fontosnak, hogy rámutasson arra: nincs kultúra minőségi oktatás, nevelés nélkül. És talán érdemes lenne folytatni az Academica Transsylvanicát is, amelyben életútinterjúk szerepeltek olyan erdélyi neves szakemberekkel (orvosok, közgazdászok, mérnökök, történészek stb.), akik szakmájukban maradandót alkottak, és ezért akár tagjai is lehetnének vagy lehettek volna egyfajta láthatatlan szakmai kollégiumnak. A rovat sikerét mutatja, hogy az eddigi beszélgetésekből korábban könyv is készüt Academica Transsylvanica címmel. Továbbá a filmes világ történéseit is szándékomban áll jelenvalóbbá tenni a folyóirat hasábjain a Varázsszem című rovatunkban. Ami a Hargita Kiadóhivatal munkáját illeti: folytatódik a százkötetesre tervezett Székely Könyvtár sorozat kiadása, amelynek soron következő darabjai (71–75.) az idei Hargitai Megyenapokra jelennek meg. Megújulásra vár a kiadó honlapja, a www.hargitakiado.ro, és terveim között szerepel, hogy a Székelyföld folyóirat tartalmai, valamint a kiadónak akár a falakon kívül, akár a szerkesztőségben található Székelyföld Galériában tartott rendezvényei nagyobb médianyilvánosságot kapjanak, különös tekintettel a közösségi oldalakra. Ezeknek a felületeknek a használata ugyanis elengedhetetlen a Hargita Kiadóhivatal kiadványainak a megismertetésében, valamint a fiatalok megszólításában, olvasóvá nevelésében, ezáltal a folytonosság biztosításában. Nem különben fontosnak tartanám a Székelyföld folyóirat szerkesztőinek és szerzőinek minél intenzívebb jelenlétét iskolai rendezvényeken, alternatív oktatási heteken, különböző, fiatalok által látogatott közegben. A személyes találkozások szintén hozzájárulhatnak a kulturális szokásaik alakításához. Ezt a célt hivatott szolgálni az az utóbbi években meghirdetett diákpályázat is, amely az alkotni vágyó, kreatív, egyben olvasásra késztetett ifjú szerzőknek szól. Elképzelések, feladatok tehát vannak, a szellemi és az anyagi erőtér is megvolna, amely lehetővé teszi azok megvalósíthatóságát. Kérdés: lesz-e olvasó, tudunk-e olvasókat megtartani és kinevelni?