Ma már néprajzi kuriózumként tartják számon a székelyszentkirályi csipkét, holott készítését a szociális testvérek társasága – közismertebb nevükön a szürke apácák – honosították meg jövedelemkiegészítő kézműves-foglalkozásként az udvarhelyszéki faluban. A székelyszentkirályi csipke történetét Kovács Melánia ismerteti. [caption id="attachment_7246" align="aligncenter" width="588"] FOTÓ: tetra.ro[/caption] [dropcap]A[/dropcap] népi kultúra tagolódásában különböző társadalmi és természeti tényezők játszanak szerepet. Ahol kiválóan alkalmas anyag adódik (fa, agyag, kender stb.), ott különböző mesterségek, a népiparnak egyik-másik ága egész falura általánosodott, s ilyen helyen az egész falu fő foglalkozása ez a mesterség. Sokszor egy-egy falu különös hajlama vagy jól érvényesülni tudó mester hatása alatt vállalt egy speciális mesterséget. Jelen írásom tárgyául az Oroszhegy községhez tartozó Székelyszentkirályt választottam, ami a 20. század első negyedének végén meghonosodott és a háziasszonyok által ma is kedvelt művészi értékű kézimunkájával, a csipkeveréssel vált híressé az országhatárokon túl is. Azon természeti és társadalmi tényezőkre szeretnék rámutatni e mesterség által, amelyek elhatárolják az adott települést a környezetétől. A csipkeverés eredete Az európai viszonylatba a csipkeverés eredete visszanyúlik a 16. századba, a reneszánsz korba. Technikája a gombkötőiparból fejlődött ki Genovában, és innen terjedt el később Közép-Európába. A varrott és vert csipke mindig értékesebb volt, mint a horgolt. A barokk korban igen kedvelték a csipkéből készült kötényt, főkötőt, kendőt. Magyarországon a vert csipke a 16. század közepén terjedt el Pozsony, Nyitra és Zólyom megyében. A paszományos céh tagjai csipkeverő nőket alkalmaztak, annyi volt a megrendelés. A bányavárosok vezetői nem nézték jó szemmel a könnyű keresetet és a csipkével készített ruhák divatját, ezért rendelettel tiltották a csipkeverők alkalmazását. Erdélyi viszonylatban először a 17. század második felében, Torockó vidékén honosodott meg a csipkeverés és a csipkével díszített ruhák viselete. Más csipkeveréssel foglalkozó vidékektől eltérően itt színes gyapjúszálból is vertek csipkét az asszonyok kötényeik és mellényeik díszítésére. A sárközből is maradt ránk vert csipke, mégpedig ágyiruha díszeként és ingvállak ’gabóca’ nevű betéteként. A vert csipke régi technikája a magyarság más csoportjainál is megvolt, de hamarabb kiveszett. A székelyszentkirályi csipkeverés története 1924. augusztus 7-én a szociális nővérek Székely­udvarhelyen az ország minden részében működő szociális tagozatok bevonásával nyári kurzust szerveztek. Ez idő alatt Szabó János székelyszentkirályi plébános többször megjelent a kurzus helyszínén és felkérte özv. Árkosy Lajosné kolozsvári tanárnőt, a szociális egyesületek szakosztályának vezetőjét, hogy a falu leányai jövőjének megmentésére irányuló törekvésekben segítségére legyen. 1924. szeptember 10-én Árkosy Lajosné beindítja a csipkeverő tanfolyamot. A kurzus három hétig tart, 35 leány és 15 asszony részvételével. Az egyházközség Domus Historiája szerint: „Egy hónap múlva a tanulók keze alól már értékes csipkék kerültek ki, amit elküldtek Kolozsvárra. Később megrendeléseket kaptak Budapestről, Párizsból, sőt a tengerentúlra is eljutott a székelyszentkirályi vert csipke.” 1925-ben a székelyszentkirályi kis üzem már részt vett a budapesti iparművészeti kiállításon, ahová tízezer lej értékű csipkét küldtek. 1926-ban pedig Székelyudvarhelyen megrendezett Ipari és Mezőgazdasági Kiállításon a nézőknek be is mutatták, hogyan készül a vidéken korábban ismeretlen vert csipke. A háború alatt s az azt követő években csak a stafírungukba (kelengyéjükbe) vertek csipkét otthon a lányok. Kezdetben csak házilag font lencérnát használtak. 1945-től közönséges bolti gyapotcérnából dolgoztak. A mintákat Árkosy Lajosnétól kapták, azt másolva terjesztették. A fiatalabbak közül Bálint Margit tűnt ki munkáival. Jó rajztehetséggel rendelkezett, maga is készített csipkemintákat. Székely szálvarrásos párnák motívumkincseiből merítve és saját elképzeléseit hozzáadva rajzolt számos csipkemintát. Mintakincsében a közvetlen környezetében található, népművészetből ismert formákat ötvözte a kolozsvári tanárnő által hozott mintákkal. Így egy sajátosan szentkirályi motívumkincs alakult ki. Legismertebb motívumok közé tartozik: a csigás, a szíves, a cserelapis, a napraforgós, a szegfüves, a tornyos stb. A kerek csipkék vagy terítők, abroszok az 50-es években váltak általánossá, azelőtt csak hosszú csipkét vertek, amit lepedőszélre, vagy alsószoknyák aljára használtak Balázs Istvánné ekkortájt fekete cérnából is készített csipkéket a gyimesi csángó asszonyoknak. A 60-es években a faluban Bálint Margit irányítása alatt készített munkákat a Hargita Művészeti Szövetkezet székelykeresztúri fiókjánál értékesítették. Saját bevallása szerint Ceauşescunak is készítettek abroszokat, ablakfutókat. Az 1989-es változás után a csipkék nagy részét külföldön értékesítik az ott dolgozó szentkirályi vendégmunkások, vagy a 90-es évek végétől beinduló faluturizmus révén az ide érkező vendégek vásárolják fel. Emellett természetesen a környező településeken is vásárolnak. Székelyszentkirály néhai lelkipásztora a csipkeverést azzal a szándékkal honosította meg, hogy mérsékelje a nehezen megmunkálható földterülettel rendelkező falu anyagi gondjait és csökkentse a leányok elvándorlását. Akárcsak a hasonló székely falvak leányai, a szentkirályiak is városon, többnyire Bukarestben és Brassóban cselédként keresték meg mindennapi kenyerüket és a kelengyéjükre valót. A plébános látta, hogy a nagyvárosok légköre rossz hatással van a faluból elkerült lányokra és nagy többségük nem tér vissza szülőfalujába, ezért próbált helyben munkalehetőséget és termékeiknek piacot teremteni. A csipkeverő tanfolyam egy székely faluközösség fiatal leányait vonzotta együvé, ahol szép és hasznos mesterség tanulása mellett erkölcsi és kulturális nevelésben is részesültek. Egy-egy jó dolgú leány, a házimunka mellett, otthon megkereshette a csipkeveréssel a boldogulásához szükséges pénzösszeget. A csipkeverés jelentősége Székelyszentkirályon A két világháború közötti kis szentkirályi falucska közössége ugyanazt az egyszerű életvitelt képviselte, mint a körülötte lévő többi falu. Ugyanazok voltak mindennapjai, ugyanazok voltak problémái, mint a vele azonos sorsú, sem nyelvében, sem felekezetében, sem természeti környezetében eltérést nem tűrő északi és déli falvak, Oroszhegy és Tibód. Az idők folyamán azonban a közös előmenetelben, a mindennapok során történt valami, ami azóta is megkülönbözteti közeli falutársaitól. A csipkeverés, amely a megélhetésért a messzi városokba lányukat szolgálni oly nehezen elengedő szülőknek nemcsak a közösségi igénnyé fejlődött akaratát elégítette ki, hanem a kelengyéjükre valót, a boldoguláshoz szükséges pénzösszeget is jelentette. Ebből, az először gazdasági igényekből fakadó tevékenységből idővel egy helyi kisüzem alakult, amelyben az azonos sorsú leányok egy külön státusba keveredtek (ami mentális síkon a mai napig észlelhető a faluközösség életében, az emberek egymáshoz való viszonyában), nem is sejtve, hogy munkájukkal hagyományt teremtenek, és új formákat honosítanak meg a díszítőművészetben, ami mostanra a falu sajátosságává lett. Mára a megélhetési arányok alaposan megváltoztak és az anyagiakat egyre inkább elnyomja a nagyszerűség, az a nagyszerűség, amelyet a csipkeverés ma is jelent a szentkirályiaknak. A leányok édesanyjuktól tanulják, ma már nem a plébános felszólítására, hanem egyszerűen azért, mert szentkirályiak és a szentkirályi nők élete elképzelhetetlen csipkeverés nélkül. Nem a bolti gyapotcérna és botóka puszta lehetőségéért, hanem a XXI. századi székely jövő biztosításáért is. Irodalom BALASSA Iván–ORTUTAY Gyula: Magyar néprajz. II. kiadás, Corvina Könyvkiadó, Budapest, 1979, 386–387. o. DERZSY András: Székelyszentkirályi csipkeverés. In: http://hhrf.org/udvarhelyszek/ DOMUS HISTORIA: Székelyszentkirályi Plébánia Irattára. GÁBOR László: Székelyszentkirály monográfiája. Infoprint, Székelyudvarhely, 2003, 81–84. o. GAZDÁNÉ Olasz Ella: Kézimunkák könyve. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1986, 198–229. o. HAÁZ Ferenc Rezső: Háziipari törekvések a Székelyföldön. In: Udvarhelyi tanulmányok. Múzeumi füzetek 10. szám, HAÁZ Rezső Kulturális Egyesület. PLATTHY György–Dr. RÓNAI Béla: Népművészet. Tankönyvkiadó, Budapest, 1978, 179–188. o. VOFKORI László: Székelyföld útikönyve I. Cartographia Kft., Budapest, 1998, 416–419. o.