Lukács Eszter szupervízióköteles klinikai pszichológus fél éve dolgozik a Csíkszeredai Megyei Sürgősségi Kórház Mentális Egészség Központjában és intenzív terápiás osztályán. A kórház egy képzésén az elmúlt hetekben a szavak erejéről, a szuggesztív kommunikáció fontosságáról beszélt a kórházi személyzetnek. Mint kifejtette, jelentéshordozásuk, gondolatébresztő jellegük révén a szavak befolyásolják a beteg lelkiállapotát, meghatározhatják azt. – Az intenzív terápiás osztályon súlyos állapotban lévő betegeket látnak el, akiknek bizonyára szükségük van támaszra, de olyan is van köztük, aki nehezen vagy nem tud kommunikálni. Hogyan tud segíteni ott pszichológusként? – Van, akivel nagyon jól tudtunk eddig dolgozni, és természetesen olyan is, akivel nem tudtunk kommunikálni, az eddigi tapasztalatom szerint pedig ezen két véglet között minden előfordul. Igyekszem minden esetben megtalálni annak a módját, ahogyan kapcsolódni tudok a különböző súlyosságú állapotban lévő páciensekhez, törekszem arra, hogy teret adjak nekik aggodalmuk, félelmeik kifejezésére. Azon munkálkodom, hogy javítsam és fenntartsam érzelmi és mentális egészségüket. Szeretnék dolgozni a hozzátartozókkal és ugyanígy az osztály személyzetével is, amint lesz egy kabinet, akkor elkezdjük a munkát velük is. Lehet, hogy az osztály személyzete még nem ismerte fel ennek a szükségességét, de bízom benne, hogy ha nyitott lesz ez a lehetőség, akkor eljönnek majd hozzám. – Sokat hallottunk arról, hogy mennyire le volt terhelve az egyes osztályok személyzete az elmúlt évben. Mit tud nyújtani egy pszichológus ebben az esetben? – A kiégés megelőzése nagyon fontos, a kórház elkezdett foglalkozni ezzel intézményi szinten is. Az egészségügyi munkát különösen megterhelőnek gondolom, ez csak fokozódott az elmúlt évben. Az itt dolgozók az életnek egy kegyetlenebb részével szembesülnek nap mint nap. Ehhez hozzátevődhetnek még mindenféle munkahelyi problémák, nehézségek, melyeket néha még magánéleti gondok is tarkítanak. Fontosnak tartom, hogy legyen lehetőségük nekik is segítséget kérni, néha „letenni a súlyos hátizsákot a vállukról” egy biztonságos, bizalmas környezetben. Úgy gondolom, a pszichológus segíteni tud abban, hogy megtalálják együtt a módját annak, hogy a cipelt súlyok valamiképp csökkenjenek. Sokszor már az nagy előrelépés, ha valaki képes szavakba önteni érzéseit, gondolatait. Ilyenformán kimondva, mindaz, ami eddig belső volt, külsővé válik, megváltozik a perspektíva, ami lehetőséget teremt arra, hogy rendszereződhessenek és letisztulhassanak a gondolatok, érzések. – Kommunikációs kurzust szervezett nemrég a kórház, és ennek keretében ön arról is beszélt a részt vevő asszisztenseknek, ápolóknak, hogy hogyan kell beszélni a betegekkel, milyen szavakat, szókapcsolatokat érdemes használni. A kommunikáció fontosságát talán már nem kell hangsúlyozni, de miért kellene odafigyelni tudatosan például a szóhasználatra is? – Kutatások eredményei szerint a betegek tudatállapota megváltozik a kórházban, ebben a megváltozott tudatállapotban pedig sokkal érzékenyebbek környezetük minden ingerére, jelzésére. Ebbe beletartozik a kommunikáció is, érzékenyebben reagálnak arra is, amit közlünk velük, amit mondunk nekik. Ez akkor is így van, ha nem figyelünk oda erre, és akkor is, ha tudatában vagyunk ennek. Úgy gondolom, felelősségünk van abban, oda kell figyelnünk arra, hogy a betegeknek ilyenkor, ebben az állapotukban mit mondunk, hogyan mondjuk el azt, amit közölni akarunk. – És hogyan kellene mondani azt, amit közölni, kérdezni kell? Hogyan tud a kórházi személyzet a kommunikáció révén segíteni a betegnek? – Nagyon fontos odafigyelni a verbális és a nonverbális jelzésekre is, hiszen megváltozott tudatállapotban a betegek fokozottan érzékenyek jelzéseinkre. De nemcsak a személyzettől érkező jelzések, hanem a környezet minden eleme sokkal hangsúlyosabb szerepet kap ilyenkor. Gondoljunk csak arra, hogy időnként milyen hatással van ránk a kórházi fertőtlenítő szaga, a fehér csempék, a műszerek látványa. Az ijedt, bizonytalan és kiszolgáltatott beteg érzelmi állapotát ezek mind negatívan befolyásolják. Ezeken sajnos nem minden esetben tudunk mi változtatni. Viszont annál is inkább tudjuk befolyásolni a szóhasználatunkat és nonverbális jelzéseinket a páciensek jelenlétében. Vannak gyakorlati tanácsok, amelyeket elmondtam a kommunikációs kurzus során, ismertettem néhány szófordulatot, amit érdemes beépíteni a kommunikációba. A kérdéseink megfogalmazására például nagyon fontos figyelnünk, mert ezekkel meghatározzuk, hogy a betegek figyelme milyen irányba terelődjön. Például, ha én azt kérdezem a betegtől, hogy „rosszul van-e”, akkor ő arra kezd el figyelni, arra kezd el jeleket keresni, hogy rosszul van. Hasonló, hogy ha megkérdezem tőle, hogy „van-e fájdalma”, akkor a beteg azt fogja keresni, hogy fáj-e valahol és bizonyára talál is olyat, ami fáj neki. Azért, hogy ezt elkerüljük, érdemes ehelyett azt kérdezni, hogy „jól van”? Vagy például, hogy „most már kezdi jobban érezni magát”? Ezzel azt sugallom neki, hogy hamarosan jobban kell érezze magát, és akkor azt kezdi el figyelni a páciens, hogy „vajon most jobban vagyok?” Nem mindegy, hogy azt keresi, hogy hol fáj, vagy hogy kezd-e jobban lenni. Ezek apróságok, de amikor összegyűlnek, akkor nagyon sokat tudnak jelenteni és segítik a beteg érzelmi állapotát. – Ami, ugye, segítheti a gyógyulást is… – Igen, egyre többen beszélünk, hallhatunk arról, hogy a lelkiállapot milyen hatással van a testi egészségre. Egy saját tapasztalat jutott most erre eszembe, amit még a munkám kezdetén megtapasztaltam itt a kórházban: egy koronavírusos pácienssel beszélgettem, akire egy betegmegfigyelő monitor volt rákapcsolva, itt követték folyamatosan az állapotát, és miközben beszélgettünk, javult az oxigénszaturációja. Megmagyarázni ennek a hátterét nem tudom, de ez számomra kézzelfoghatóan bizonyította, hogy bizonyos esetekben mennyire fontos a kommunikáció, az odafigyelés és a támogatás. Kutatási eredmények mutatják azt az érdekes tényt is, hogy akár műtét közben is, a tudatánál lévő érzéstelenített betegnél az altatóorvos által fenntartott szuggesztív kommunikáció javítja a vegetatív mutatókat és alacsonyabb a beteg gyógyszerigénye. – Az intenzív terápiás osztályon koronavírusos betegekkel is dolgozott. A Covid-betegségről nagyon sok riasztó információt lehetett olvasni, mennyire voltak a páciensek megijedve a betegségtől? – A legtöbb beteg tele volt aggodalommal, főképp azért is, mert akik az intenzív osztályra kerültek, azokat valóban nagyon megviselte a betegség. De sokan voltak, akik féltek külön a kórházi kezeléstől is. Örömmel tapasztaltam, hogy a legtöbbjük esetében ez pozitív csalódásba fordult át. Volt olyan beteg, aki boldogan mondta, hogy „ha hazamegyek, mindenkinek elmondom, nem igaz, amiket mondanak, mert itt mindenki jól bánt velem, és azért dolgozott, hogy meggyógyuljak és hazamehessek.” Sokszor látom, hogy elégedettek az emberek, és ennek nagyon örülök, el is szoktam mondani nekik, hogy mi tényleg azért dolgozunk, hogy a lehető legjobbat tudjuk nekik nyújtani. És csapatmunka van, aminek én is részese vagyok. Bár az én jelenlétem nem megszokott, hiszen korábban nem volt az intenzív terápiás osztályon pszichológus. De mi, pszichológusok, gyógytornászok, lelkigondozók, mind hozzá tudunk adni valamit ahhoz, hogy a betegeknek jobb legyen, hamarabb menjen a gyógyulás vagy, hogy jobban érezzék magukat. Amennyire lehet, persze, hisz a kórházba betegség miatt jövünk. – Magáról mit mondana el? – Csíkszeredában születtem, itt jártam iskolába, a Márton Áron Gimnáziumban érettségiztem. Kolozsváron a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen pszichológiai alapképzést végeztem, majd klinikai pszichológiai, pszichoterápiás és pszichológiai tanácsadás mesterképzést. Ezután hazajöttem, de még folyamatban van a képzésem: szerettem volna a pszichológiai ismereteimet egy kis teológiai tudással kiegészíteni, ezért jelenleg még pasztorális tanácsadást is tanulok szintén a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen. Ez a lelkigondozói képzés személyesen is és a munkám szempontjából is nagyon sokat adott: megértettem, hogy a betegségnek és a szenvedésnek is helye van az ember életében. A betegekkel végzett munkámban mindenképp nagy segítségnek érzem a hitemet. Tapasztalataim azt mutatják, hogy a páciensek nagy többségének szintén erőforrása a hit, és örömmel kapcsolódok ebben hozzájuk.

R. Kiss Edit