A sejtések és sejtetések, utalások földjén

HN-információ
A csíkszeredai Megyeháza Galériában nyílt meg tegnap délután Herman Levente és Szabó Árpád kiállítása. A két művész munkásságát és a közös tárlat anyagát Szatmári László méltatja. Meglehetősen kockázatos dolog rendről beszélni a káoszban, harmóniáról a vicsorgó ellentmondások korában; bizonytalan kimenetelű vállalkozás ugyanakkor közös vizuális nyelvet felemlíteni, amikor nem csupán két-három ember, de még az egyén is egyre nehezebben érti önmagát. Lehet tévedés mindezt emlegetni, s világunkat félreértelmezzük. Hiba, baklövés, a zárójelbe tett valóságot helyettesítő távoli és bizonytalan ígéret. Herman Levente és Szabó Árpád kiállítása azonban lehetőséget adhat egy roppant érdekes mozzanatsor körbejárására. Manapság, mikor a vakcinaellenesek az oltáspártiakat okolják életterük leszűkülése miatt, és fordítva, mostanában, a virtuális és online terek kitágulása idején a kifejezésmódok is változnak, és egyre jobban körvonalazódik, hogy a kijelentések, a magabiztos állítások helyét fokozatosan átveszik az utalások és sejtetések, az egyértelműség helyére a többértelműség lép, a nyugalmat és biztosságot a zaklatottság és bizonytalanság cseréli fel. A kiállított munkákon is nyomon követhető az alkotói magatartás változása, alakulása: a magabiztosságot a bizonytalanság, a tiszta, világos láttatást a rejtés és a homály váltja fel, a bizonyosságot, az evidenciát az álca, a kitárulkozást pedig a rejtőzködés. Ez az alkotói attitűd a sejtetések, célozgatások ingoványos, de rendkívül izgalmas területére kalauzol. A marosvásárhelyi Herman Levente hosszú ideig Magyarországon élt, majd hazatelepedett, egy ideig Csíkszeredában is bővítette hűséges barátai táguló köreit. [caption id="attachment_135543" align="alignnone" width="2560"] Szabó Árpád, Ferencz Angéla és Szatmári László[/caption] Nagy méretű vásznai látszólag valóságos környezetekbe, közegekbe helyezett valódi, konkrét alakokat, személyeket, élethelyzeteket rögzítenek. E hétköznapi mozzanatok kiemelésével, mintha egy izgalmas mozi kimerevített filmkockájával, egy tünékeny pillanat megragadásával, apokaliptikus vagy csak lepukkant, lezüllött ipari tájrészlet felvillantásával feszültséget keltő hangulatot hív életre, a megfestett, bemutatott téma mintegy varázsütésre előzményt és következményt is feltételezni kezd. Mindennapi motívumot választ képtémául – hajnali sétájában megtorpanó személy, korlátszerűen magasodó vezetéken ücsörgő gyermekek, ágyából éppen fázósan felemelkedő nő, falragaszok előtt tétlenül ácsorgó fiatalember, vagy csupán egyszerűen száradásra kiteregetett fehérneműk –, de fenntartja a jogot és lehetőséget magának a beavatkozásra, s szinte észrevétlen módosításaival a képek jelentéskörei megváltoznak, kitágulnak, érzelemi tartalmuk elmélyül. Beavatkozása, a háttér kidolgozottsága, a szorogást árasztó terek kiképezése által a megszokott élethelyzeteket, az elfogadott, konvencionális látványokat kérdőjelezi meg, és átvezeti a bizonytalanság szférájába. A köznapi eset, jelenet így kételyekkel telítődik. Bravúros kivitelezésű kompozíciói bár nosztalgikus emlékképeket fednek fel, s ezáltal meghittséget is árasztanak, bezártságot és egyfajta elidegenedést, társadalomkívüliséget sugallnak. Vonzanak és megfélemlítenek. Felemelnek és mélyre taszítanak. Mintha minden mozdulatrészt, gesztust titkok vezérelnének. Sejtelmességbe takarózik az álomból felriadó és hirtelen mozdulattal felülő nő, félelmetessé, ijesztő misztériummá hatalmasodik az ipari zóna. A tűnődés és elmélyedés pokoli csendje által átitatott tájak, szomorkás hangulatok árnyékában bandukoló vagy tétlenül állingáló alakok kompozícióinak a realista kifejező szándékok, de a felfűtött érzelmek és közérzetek, lelkiállapotok egyként sajátjaik. Herman Levente festészetének sajátos alaphangját ez a különleges kettősség teremti meg. Az előadandót, az érzelmi határsrendszert szolgáló eszközeit, eljárásait biztos kézzel, következetes konoksággal alkalmazza: kiegyensúlyozott, mértéktartó színvilág, precízen átgondolt, a képi és tartalmi nyomatékokat megteremtő szerkesztés jellemzi e festményeket. Ezek a képek valóban ködszerű szürkének, az ábrázolt tág terek ellenére behatároltnak, hétköznapinak mutatják a világot, olyannak, amelyben valódi események alig történnek, s ha mégis, az is teljesen hiábavalóan. Az egymásnak idegen arcok, a közönyös ácsorgók valaha valódi közösséggé szerveződhetnek? Akiket nem csupán a fájdalom, a kimerültség, elcsüggedés, le- és kimaradás köt össze, de a remény, a megérdemelt öröm ígérete is, a közös jövő távlata. A fotószerű festésmóddal készült nagy méretű képfelületein megjelenő személytelen ipari zóna, nagyvárosi tájrészlet jelképi erejűvé válik: az azonosulás, az emberi léptékű rend, az ünnep- és hétköznap összetartozásának, a széttöredezve is összetartozás szimbólumává. A nagyvárosi lét pillanatai, a magányos séták során felfedezett urbánus tájak, külvárosi részletek felmutatása során Herman Levente képi világa általános érvényűvé válik, a talán kilátástalannak tűnő jelen és a biztosra elszúrt múlt, a személyes jelleg és az általános érvény egyszerre, szétfeszíthetetlenül van jelen festményein. Az összetett fakturális benyomások, a pillanatnyi lelkiállapotot tükröző ecsetvonások, a erőteljesen kiugró kontúrok, a színek azt a asszociatív hatást gerjesztik, amelynek köszönhetően a megragadott képkivágat, táj, figura egyre inkább csak ürüggyé válik ahhoz, hogy alkotójuk az élet általános kérdéseit feszegesse, hogy szándéka szilárdságát, közölnivalója fontosságát nyomatékosítsa – hogy hitelesítse a kétkedést és a reményt. A rejtőzködő alkotói alany sejtésszerű kivetülései Szabó Árpád kompozíciói is. Álomszerű, varázslatos terekre, fantasztikus tájakra kísérnek ezek a négyzetes alkotások, struktúrák, ha beszélhetünk egyáltalán még tájakról e képeket szemlélve, hiszen meghatározatlan és meghatározhatatlan dimenziók, valószínűtlen kiterjedések között megjelölhetetlen, nehezen azonosítható, egyértelműen, egzakt módon leírhatatlan formák jelennek meg. És elámulva tapasztaljuk, hogy e jelentésrétegek kifejtésére, nyomon követésére teljes biztonsággal nem vállalkozhatunk, hiszen az alkotói társítások nyomán kifeslő és kibomló, kibontható nézői, befogadói elgondolások sokrétűek és eltérő irányúak is lehetnek. Az értelmező kissé zavarban is van: ezeken az alkotásokon minden részletelem látszólagos, minden csak átmenet vagy látszólagos áttűnés, bár némi tájékozódási pont és viszonyítási rendszer feldereng, nem jelölhető meg, mi a felület és mi a mélység, teljes bizonyossággal nem tapinthatók ki a határok, hol kezdődnek és hol végződnek a dolgok. Szabó Árpád mindenféle elektronikai maradékból, számítógép-alkatrészből, kibelezett masinákból gyűjtött civilizációs kacatból olyan tárgyegyütteseket, olyan képeket, felületeket hozott létre, amelyek a talált tárgyakat kompozíciós elemekként – elvont „önérték”-ként felfogható részletformákként és lokálszínekként – építik és foglalják egybe, egységbe. Ezek a terek és a síkok, ezek a kiterjedések kifürkészhetetlenek, csaknem érzékfelettiek, a síkok terekké mélyülnek, a távlatok pedig síkká változnak, s e tünékenységben játszó részletekből épülő mintázatok egymásba hatolnak és egymást áthatják. Az elmosódó szürkék, fagyott kapcsolatot megidéző borús színek, a megtalált kedves szeme színére rímelő megnyugtató barnák, szigorú kékek, zöldeskékek, a terjeszkedő rózsaszínek, felcsillanó fehérek és sárgák árnyalatai egymásba olvadnak, egymásra rétegződnek, a felületek gazdagon tagoltak, a gyakran szövevényes konstrukcióban egy-egy kivilágló forma adja meg a képi hangsúlyt. A különféle kütyümaradványok rendre kirajzolják az eltervezett motívumot, címadó elemet, s sorra megjelenik a Bölcs, a Daráló, a Felhőkarcoló, a Telihold, a Snooker, a Fókusz ötletes, szellemes alakja, formája. A foltstruktúrák néhol mintha tömbszerű alakzatokká rendeződnének a végtelenbe vesző távlat gravitációjában, ám a képi útbaigazítás csupán gyanítható, az alkotói indikációk nem határozottak és nyilvánvalók, akár lebegő pihetollak, mozgó alkatrészek is lehetnek a háttér kemény síkja előtt. A tudatosan megszabott esetlegesség, a kiszámított véletlen és alkalomszerűség a képi törvényt előhívő rendezőelv Szabó Árpád művészetében. A harsányságtól és hangzavartól mentes, finom festői színösszhangok, elvont és kézzelfogható formaépítmények sugárzásában érzetek és megérzések összpontosulnak. Félelmek és fenyegettetések, szorongások, feszültségek izzanak itt, kisded örömök melegítenek, lefojtott indulatok törnek napvilágra, fájdalom és örömmámor, hiányérzetek és megelégedettség, megint csak elidegenedések és ölelkezések viaskodnak egymással. De meglehet, hogy helyénvalóbb a feltételes módot használni most: mintha, fájdalom és örömmámor, hiányérzetek és megelégedettségek, elidegenedések és ölelkezések viaskodnának egymással… Végtére is a sejtések és sejtetések, utalások földjén járunk.


Hirdetés


Hirdetés

Kövessen a Facebookon!