Bevallom, nem vagyok lelkes versolvasó. Ez nem azt jelenti, hogy nem szeretném a rímbe szedett (vagy éppen rímeket nélkülöző) költeményeket. Egyszerűen nincs türelmem értőn elolvasni azokat (ráadásul azt hiszem, kívülről egyetlenegyet sem tudnék végigmondani). Annál jobban értékelem a különböző versadaptációkat. Egészen lenyűgözőnek tartom, ha valaki szépen tud elmondani egy verset, de a legjobban mégis a versmegzenésítéseket szeretem. Fantasztikus művészi teljesítménynek tartom, ha zene, dallam, ritmus által életre kel egy vers. Nemrég ünnepeltük a magyar vers napját, és kaptam egy kedves meghívást a csíkszeredai színházba, Bordás Attila, a Role zenekar és a Csíki Játékszín közös alkotására, magyar költők művei köré épített gálaműsorára. Előzetesen nem voltak különös elvárásaim. Örültem, hogy ismerős, kedvelt arcokat láthatok majd a színpadon, meghallgathatok néhány már jól ismert versmegzenésítést. Ehhez képest egy olyan összetett és színvonalas produkciót láttam, hallottam, ami teljesen lenyűgözött. Az elejétől a végéig lekötött az előadás, és ezzel így volt mellettünk üldögélő hatéves fiunk is. A színpadon sorra hangzottak el klasszikus és kortárs szerzők költeményei, a legkülönbözőbb formákban. Volt klasszikus, egy szál mikrofonos szavalat (gratulálok ezúton is a szavalóverseny győzteseinek!), volt énekelt, sőt, elrappelt vers is. A Role zenéje, a háttérben levetített képek, a hangeffektek, a közreműködők mozgása, tánca, testjátéka olyan egységes egésszé forrasztotta össze ezt a produkciót, amely, túlzás nélkül állíthatom, a világ bármely színpadán megállná a helyét. Régi fájdalmam, hogy nem tudok verset írni, olvasni, mondani, de az ilyen alkalmak hozzásegítenek engem is ahhoz, hogy megéljem, átéljem a költeményeket. Én ezt kaptam ettől az estétől, ezektől a nagyszerű művészektől: a verseket magukat. A verseket magukat, amelyek által egy másik, egy szebb, egy jobb világ tárul fel, még akkor is, ha fájdalomról, szomorúságról, tragédiáról szólnak. A költészet napi este egy kicsit közelebb vitt a rímek világához, és ezért nem lehetek elég hálás. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy helyet kapott még egy slam poetry produkció is, amely során egészen mellbevágóan érett és letisztult gondolatokat hallhattunk egy egészen fiatal hölgy szájából, akkor tényleg megállapíthatjuk: kerek, egész, tökéletes este volt. Külön öröm, hogy a sok ismerős arc között közvetlen munkatársunkat is a színpadon láthattuk (Pepa, ezúttal is nagy gratula!). Átéltünk az utóbbi években számos kétségbeejtő helyzetet, és a mostani napokat is beárnyékolják különböző szörnyűséges események. Ám abban biztosak lehetünk, hogy amíg létezik költészet, létezik az a fajta költészet, amely megihlet művészeket, zenészeket, táncosokat, énekeseket, addig él a remény, hogy a világ egy jobb, szebb hely lehet. Majd. Nem most. Nem holnap. Hanem egyszer. Addig is, aki teheti, olvasson, hallgasson, szavaljon, énekeljen, rappeljen, dúdoljon, suttogjon, kiabáljon verseket. Jót fog tenni, garantálom.

Farkas Endre