Azt olvasom egy okos ember, Morgan Larsson svéd író és médiaszemélyiség jóvoltából, hogy „…hosszú távon nem lehet úgy élni, mintha minden másodperc az utolsó lenne. Az embernek meg kell tudnia pihenni a holnapban. Legalábbis a holnap reményében.” Mások is – okosak és kevésbé okosak, de a jövőért aggódók – szintén sokan és sokat írtak, írnak a jelent követő, vagyis az utánunk következő időkről. Ha komolyak vagyunk, akkor másképp nem is élhetnénk. Mert nem úgy van az, hogy „utánunk a vízözön”. És különben is: a vízözön előtt be kellene pakolni a bárkába! A túl-élés reményében. Az embert, mint lelkes állatot az emeli ki a többi élőlény sorából, hogy képes bánni az idővel, képes a jelen percét érzékelni, és látja a folyamatosságot, amely vezérel a világban, ahol, mint pernye pille-korma, úgy hullnak alá a másodpercek, és szép lassan, de következetesen megalkotják, építik a múlt avarját. Humusszá válik a lényeg égés- vagy bomlásterméke, amelyből majd sarjad és táplálkozik a jövő. Mily költői!... Nem csak az örök üdvösség reményében érdemes és kell a holnapra gondolnunk, hanem gyermekeink és unokáink végett. Főleg. Egyáltalán nem mindegy, hogy milyen földet, milyen vagyont hagyunk rájuk. Hogy rendezzük-e a birtokviszonyokat! Hogy elvarrjuk-e a szálakat!? Hogy szabadon hagyjuk a szövevény végét, amelyet esetleg folytatni lehet, vagy egyszerűen beszeghető és célszerűen használható… Mert az elsődleges feladat, hogy míg itt jövünk-megyünk az „árnyékvilágban”, ne vetüljön sötétség a mások jövőjére. A fenntartható öröm és a lehetőség-élet által üdvözülhetnénk. Az élet-jövő-átadás a valódi üdvösségszerző cselekedet. Három sarkalatos kérdés hever bennünk. Akár úgy is cselekedhetnénk, hogy minden mozdulatunk helyes legyen. Mert látjuk, hogy vannak a medvék. Sokan. És egyre többen. Miközben hol itt, hol ott marcangolnak, már a húsunkat tépik. És mintha a törvényhozás is rámozdult volna a témára. Mert eléggé el nem ítélhető módon szabadította ránk a bajt az elmúlt esztendőkben. Olyannyira, hogy a táplálkozási lánc felső szektorába lőtte fel az Ursus arctost Európa. És a hazai ember itt maradt „leglent”, a mélyben hever a „környezetvédői” akarat jóvoltából. Kezd körvonalazódni a törvény, de mindjárt ott az ejnye-bejnye benne, hogy első alkalommal elaltatják a „delikvenst” és az adófizetők, tehát az áldozatok által fenntartott teljes karhatalmi struktúra (környezetvédelem, vadásztársaság, önkormányzat, rendőrség, csendőrség, tűzoltóság stb.) igénybevételével szállítják másik környezetbe. Magánterületről magánterületre az állami medvét… Ott kellene kezdeni, hogy betiltják a plüssmacit, mint a medve-marketing egyik fő eszközét. Hogy betiltják azokat a meséket, mozgóképeket, irodalmi alkotásokat, amelyekben a „mackó”, a „macika” pozitív szereplő. Mindaddig, mígnem állami rezervátumokban és ellenőrzött magánberkekben sikerül az egyedszámot optimálisra csökkenteni, hogy legyen neki vizuális és trófeaértéke. Másik nagy ellenségünk a pillepalack. És a rengeteg műanyag, amellyel elárasztottunk a környezetet az utóbbi nyolcvan esztendőben. Valahogy erről is le kellene szokni. Olyan mozdulatokkal, mint tette Ronaldo. Bizonyára megfontolt szándékkal. Akár anyagi érdek is lehet mögötte. Lehetséges, hogy valami ellen-lobbi lendítette a karját, amikor félrepakolt két palackot a nagy szennyforrás csurgalékából. Sok bajlódás lesz ezzel is. Lészen itt fogak csikorgatása. Én csipet rakatnék minden műanyag-darabba, PET-palckba, amely segíti abban a gyártót, hogy visszaszedje az egyszer-használatos mocskát. Mi pedig kezdenénk ismét korsóval járni a kútra. Elvégre eltörhet, mert földből való a cserép. A miénk. És ehetnénk fakanállal is alkalmanként, ha kínál a népkonyha. A harmadik sarkalatos „elméleti” jelenség az LMBT. És különböző „újhedonista” leágazásai. Ennek is erős a PR-ja. Valóban probléma, de be kell zárni abba a körbe, ahonnan ki nem vetül. Nem bűn az. Állapot. De ne legyen életminta. Mi, a „normálisak”, a „heterók” sem kérkedünk úton-útfélen a meztelenségünkkel. Erősebbek vagyunk. Nyilván. Többek. És többen. Hiszen a folytonosságot és a jövőt szolgáljuk. Hogy már a görögök is?! Hogy a rómaiak is?! Össze is omlott a világuk, mi éltünk túl itt, a romokon. De a munka jóvoltából. És miközben öltük egymást becsülettel, azért a harci félidők szüneteiben szőttük a jövő reményét igaz szerelemmel. Korsót és fazekakat készítettünk agyagból. És álproblémákból unalmunkban nem dagasztottunk világra szóló, szivárványos cirkuszfolyamot. Ép testtel, ép lélekkel jártunk-keltünk az özönvíz múltán kisütő fény „hétkarú lángja reménye” égen hajló boltíve alatt… Most ismét egy idézet segíti az okoskodást, ahogy a költő, Szilágyi Domokos mondja, mert erőst igaza van: „Unokák szeme tükrén / jó lesz elpihenni.”

Simó Márton