A Jó Pajtás korabeli gyermeklapban írja Benedek Elek, a nagy meseíró a diákéletéről szóló egyik elbeszélésében: „Egy rövid utca az egész Recsenyéd, de alig is láttam e faluból egy-két házat, oly veszett gyorsasággal surrantunk át a falun.” A helyzet mit sem változott azóta, a lovas kocsikat személygépkocsik váltották fel, ma sem több egy utcánál, én viszont megállok, mert nem lehet úgy áthaladni Recsenyéden, hogy tekintetünk egy pillanatra meg ne álljon az unitárius templom közelében lévő Szombatfalvi-kúrián.
Mondják még errefelé az emberek falusi nemesi lakóháznak, udvarháznak. Egy biztos, pompás helyen áll az épület, messze látni innen a dombról Homoródszentpál irányába. Egykori gazdája a nemesi címerrel is rendelkező Szombatfalvi Lajos volt, Székelyudvarhely város rendőrkapitánya, aki 1900 és 1902 között építtette. Ősei, felmenői Szombatfalváról származtak, akik nagy pártfogói voltak a katolikus egyháznak. A faluban úgy tudják, hogy nagyon keveset használta az udvarházat, főleg a nyári hónapokban és vadászatok alkalmával népesült be.

Színes szobák…

Az országút mentén még áll a kőből rakott vastag kerítés, de a régi bejárati fakapukat hiába keressük. Kettő is volt belőlük, egy a gazdasági udvarba, a másik a kúriába vezette az ide betérőket. Volt itt élet hajdanán, hiszen az impozáns udvarház mellett tágas udvar, a templom felőli oldalon nagy gazdasági épület, a gyümölcsös hátsó felében cselédlakások is voltak. A kiszolgáló személyzet használta az utóbbiakat. Az oszlopos főbejárathoz kő lépcsősorok visznek, a kis tornác padlócsempéi régi fényükben pompáznak, jól átvészelték az elmúlt száz esztendőt. Innen lépünk be az ebédlőbe, ahol régen híres bálokat szerveztek. Az ebédlőből balra nyílt a fehér és a zöld szoba, jobbra a piros és a barna. Mind a négy színes szövettel volt bevonva.  Már csak a fehér szobában van lehetőség megtekinteni, hogy miként nézett ki a szoba. Ma is ott lapul a fiókban a Tekko-Brokát című korabeli reklámkatalógus, melyből a Szombatfalvi uramék az igényelt szövetmintát kiválasztották. A hátsó bejáraton keresztül érkezem Bartha Istvánhoz, aki éppen a méhkaptárokat rendezi, családi hagyomány, ha úgy tetszik, örökség. A bejárati ajtó előtt fából készült cifra lefedés fogad, mely ma is dísze a bejáratnak. A házigazda és felesége, Klára kalauzol a lakásban. Mikor a falon lévő régi képekről érdeklődöm, a háziasszony mindjárt felvilágosít, hogy az az ő öröksége, felmenői a Berde család. Berde Mózsa a közeli rokona volt.

Fehér szövettapéta, angolvécé

A fehér szobában kezdjük a nézelődést, ahol még áll az eredeti tapéta. A sarokban csipkés csempekályha díszeleg, a mai napig használják. Igaz, a háta mögött egy kis részen megbomlott a szövet, mutatja is a gazda, hogy a csupasz falat valamikor a Budapesten megjelenő Friss Újság példányaival borították a szakemberek, és erre tették rá a szövettapétát. Az újság mint szigetelő- és védőréteg szolgált. Hatalmas zsalugáteres ablakokon szűrődik be a napfény a szobákba. Bent viszont ma is kitűnően működő zárópaletták óvták és óvják a házat a hidegtől és az ablakot a betörőktől. A 20. század elején járunk, a konyhában hideg és meleg víz, fürdőszoba és vízöblítéses angolvécé szolgálta az ott lakók kényelmét. A vízelosztót ma is őrzik a pincében mint ereklyét, de a külső falnak támasztva felfedezem a régi konyha kellékét, az öntöttvas falikutat.

Kik voltak a lakók?

A rendőrkapitányról keveset tudunk, Székelyudvarhelyen született, a katolikus főgimnázium növendéke volt. Oklándon és Budapesten is volt háza, de annál több földbirtoka. A király 1912-ben a főkapitánynak sokévi buzgó szolgálata elismeréseként a Ferenc József-rend lovagkeresztjét adományozta. Választásra készült 1933. december 20-án, de szívroham következtében 86 éves korában elhunyt. A Szombatfalviaktól Hinléder Ernő ügyvéd, az oklándi járás országgyűlési képviselője vásárolta meg 1910-ben a kúriát, de alig tíz év után, 1924-ben az új tulajdonos az olaszteleki Bartha család lett, ötszázezer lejért vásárolták meg Lankó Ilonától. Ma az udvarház Szentpál felőli részét Bartha István, az unoka lakja, a Szentmárton felőli részét Bartha Miklósné és Csilla nevű lánya és ennek családja használja. Mint az előbb említettem, a Bartha család tehetős olaszteleki família, amely a húszas évek elején költözött ide Erdővidékről. Négy gyermek – Mátyás, Jenő, Mária és Ezékiel – az örökös, de ez utóbbi fiatalon meghalt. Az udvaron nézelődünk, egy régi öntött kályha és az egykor az udvaron álló öntöttvas kút darabjait csodáljuk. A háziasszony létrát hoz a hátsó bejárathoz, a gazda könnyedén felmegy, hogy fényképet készítsen a kéménybe vésett feliratról. A családnév zavarosnak tűnik, de a László és az 1903-as évszám könnyedén olvasható. Forgatjuk a tapéták reklámkönyvét, és egyszer csak István, a házigazda az ajtó melletti tapétára mutat, és 1944 szeptemberét említi.

Orosz kéznyomok és a kommunisták

Édesanyja még a karján hordta őt, amikor az oroszok megérkeztek a faluba. Elsőnek nézték ki a dombon épült kúriát, és rögtön zörgették az ajtót. Minden kérdezés nélkül kihozták a pajtából a disznót, és levágták. A fehér tapétás szobában dolgozták fel, nem lehetett tiltakozni. Kezük nyomát ma is őrzi a tapétaszövet és a parketta. Még a plafonra is jutott a zsírfoltból. Minden mozgó állatot kihajtottak a gazdasági épületből és magukkal vittek. Bartha Jenőék örvendtek, hogy ennyivel megúszták. Jöttek a kulákévek, a szocialista versenyek. A faluban nem lévén kultúrotthon, az iskola udvarára szabadtéri színpadot rendeztek be ülőhelyekkel, és díszkaput is készítettek. A helybéliek a Krizsó Kati kecskéje című darabbal szórakoztatták a nagyszámú közönséget. Ekkor az ügybuzgó kommunisták szemet vetettek a kúriára, és eltökélt szándékuk volt, hogy átalakítják kultúrházzá, de valamiért abbamaradt a kezdeményezés. A kilencvenes években még csárda is működött az épületben. Ma rendeltetésének megfelelően használják lakói. Múltunk egy értékes darabja menekült meg vele. Vigyázzunk rá!