Elekes Zoltán: a művészet nem korfüggő

HN-információ
Elekes Zoltánnak, a Hargita Megyei Szociális és Gyermekvédelmi Vezérigazgatóság vezetőjének a zene és a gitározás az élet sava-borsa. Hétköznapjai nagy részét ugyan munkával tölti, de ha van ideje, zenél, gyakorol. Verseket is megzenésít, számára a művészetnek mentálhigiénés funkciója is van, és a gyermekvédelem vezetőjeként igyekszik megteremteni a lehetőséget arra, hogy a rendszerben levő gyerekek és a dolgozók is megtapasztalják azt a flow-élményt, amit a művészet vagy a sport nyújthat. – Mikor kezdett zenélni? Mennyire áll közel önhöz az irodalom, a líra? – A zene iránti érdeklődés, szeretet a családból ered. Édesapám autodidakta módon tanult meg hegedülni, mindennap játszott otthon. Annak idején még keresztelőkön, lakodalomban is zenélt. A kommunizmus utolsó éveiben voltam középiskolás, akkoriban gyakran elvették a villanyt, és miközben otthon ültünk a sötétben, én azon gondolkodtam, hogy mit csinálhatnék. Édesapám azt akarta, hogy tanuljak meg hegedülni, az nem vonzott, de a szomszéd fiúnak volt egy gitárja, azt megvettem tőle, és akkor kezdtem a sötétben pengetni. Nem tanított senki, egészen mostanáig. Pár évvel ezelőtt kezdtem el egy gitártanfolyamot a Vámszer Géza Művészeti Népiskolában, aztán azt egy kis ideig szüneteltetni kellett, mert egyéb, fontosabb dolgokkal kellett foglalkoznom. Végül tavaly fejeztem be a kurzust. Versmegzenésítéssel az Átjárók workshopban kezdtem foglalkozni. Sinha Róbert, egy magyarországi gitárművész kezdeményezte ezt. Nagyon érdekes a műhelymunka, már a második ciklusban vagyunk, de már az elején nagy élmény volt, hiszen gyerekekkel, fiatalokkal és korosodó kollégákkal tanulunk együtt a zenéről, versekről, irodalomról. Sok biztatást kaptunk a műhelymunkán, elsősorban ez motivált, hogy komolyabban foglalkozzunk ezzel. Róbert lehetőséget is teremtett, hogy megmutassuk magunkat a színpadon – a Csíki Moziban már volt két fellépésünk –, és a pozitív visszajelzésektől nő az ember önbizalma. Mindig is hobbiként tekintettem a zenélésre, és egy évvel ezelőtt nem is gondoltam volna, hogy ötven­évesen fel fogok lépni egy zenés előadáson, vagy hogy az újságban arról fognak írni, hogy én zenélek és énekelek, a Kossuth Rádióban pedig le is játszották az egyik dalomnak egy részét. Látom, hogy sokan jóindulatúan megmosolyogják, hogy az öreg fejemmel nekifogtam ennek. Végül is nem rossz, hogy ez lett belőle, mert sok jó visszajelzést kaptam, és ha valaki kíváncsi a dalokra, szívesen előadom őket. – A versmegzenésítésben mi az, ami magával ragadta? – Amikor egy versben meglátjuk a dallamot, és valami tényleg kijön belőle, az olyan sodró erő tud lenni, hogy bármikor fel tud villanyozni. Számomra a zenének, a gitározásnak mentálhigiénés funkciója is van, mert nagyon sokszor, amikor nehéz helyzetben voltam, elővettem a gitárt, kicsit daloltam, és ez mindig helyrehozta a hangulatom. Amikor sikerül egy dalt jól elénekelni, az nekem igazi flow-élmény. – Milyen versekkel dolgoztak eddig? – A műhelyen leginkább modern költőkkel kísérleteztünk, nekem nagyon tetszik például Ferencz Imre költészete. Az ő verse volt az első, amit megzenésítettem. Kaptunk feladatként Lövétei Lázár László-verset is, mindenkinek a saját elképzelését kellett megvalósítania. Bogdán László-, Ady Endre-, Petőfi Sándor-, Nemes Nagy Ágnes-verseket is zenésítettem meg az elmúlt időszakban, a társaim pedig természetesen más költők verseit is használták. Mindegyik verssel komolyan meg kell dolgozni, viszont van, amelyik már kezdetben adja magát, és szinte kikívánkozik belőle a dallam, a ritmus. Megtanultuk a műhelyen, hogy fontos megérezni a vers lényegét, úgy nyúlni ehhez, hogy lehetőleg ne ferdítsük el a mondanivalóját, a szellemiségét, és a szöveg, a jelentés találjon a dallammal, ritmussal, stílussal. Prohászka-Rád Boróka segít nekünk a verselemzésben, együtt szoktunk olvasni, elemezgetni. Megtanultuk, hogy minden versben van dallam, és azt is, hogy a nem megfelelő dallamot és stílust a vers leveti magáról. – Hogyan kell megzenésíteni egy verset, melyek a lépések, amelyeket betartanak? – Robi tanított nekünk lehetséges akkordfűzéseket, harmóniákat, ritmizálásokat, hogy mi az, ami általában jól hangzik. Szóval meg kell találni a harmóniát a hangszeren, majd a versben levő ritmust és a dallamot össze kell rakni. A dallam képzése inspiráció kérdése. Van, hogy egyből megvan a dallam, máskor meg sokat lehet kínlódni vele, s akkor sem sikerül kicsikarni. – Mit lehet tanulni mindebből? – Rengeteg dolgot. Mindig szerettem olvasni, főként prózát, de most sokkal nagyobb érdeklődéssel olvasok verseket is, és ezek sokkal nagyobb élményt nyújtanak, mint régen. Rengeteget tanulunk a zenéről, megtanultuk hallgatni és művelni is. Külön élmény az is, hogy ilyen sok generáció zenél együtt, hiszen látszik, hogy nem korfüggő a tehetség. Van olyan gyerek a csoportunkban, aki akármilyen versből húsz perc alatt slágert ír, annyira tehetséges. Öröm egymás dalait felfedezni, hallani, hogy a másik mit hozott ki a feladott szövegből. – A Hargita Megyei Szociális és Gyermekvédelmi Vezérigazgatóság vezetőjeként dolgozik. Hogyan illeszkedik egymáshoz a zene és a munka az életében? Mikor van ideje gitározni, gyakorolni? – A gitározással, énekléssel úgy vagyok, hogy nem akkor ülök le játszani, amikor hangulatom van, hanem akkor, amikor időm van. Egyrészt a munka, másrészt az otthoni teendők miatt kevés idő jut erre, de ha van egy félórám, akkor rögtön előkapom a gitárt. Úgy érzem, mindenkinek szüksége van arra, hogy valamivel megtörje a munkát és a hétköznapokat. A művészet rendben tartja a mentális egészséget, és szerintem nem kell sajnálni rá az időt. A művészet, a sport lehet az, ami az életben örömet ad nekünk, ezt a kollégákkal és a gyerekekkel is próbálom láttatni. Már lassan tíz éve, hogy tehetségnapokat szervezünk az intézménynél, ami pont arról szól, hogy a gyerekek bemutathatják egymásnak, amit tudnak. Zenélnek, táncolnak, színdarabot adnak elő, szavalnak. A kollégák is bekapcsolódhatnak, és volt egy-két nagyon jó felfedezés, szerintem érdemes lenne ezzel minden munkaközösségben foglalkozni. Az, hogy én gitározom, egyfajta személyes példa, ráadásul művészetet gyakorolni és fogyasztani is egyaránt jó, Csíkszeredában pedig szerencsések vagyunk, mert nagyon sok tehetséges művész, magas színvonalú rendezvény van. A sporttal is ugyanez van, mert az is flow-élményt tud nyújtani, és az intézményben levő gyerekeket is erre próbáljuk ösztönözni – sokan teljesítménysportban is helytállnak. A gyerekeknek közösségi sporteseményeket is szervezünk, mert látom, hogy ebben örömük van. Három évvel ezelőtt volt egy nagyon jó kezdeményezés, a Hargita megyei zenészek a Hargita megyei gyerekekért zenéltek. Kétnapos rendezvény volt, és nagyon szép történet kerekedett belőle. Sok jó nevű együttes eljött, és a begyűlt pénzt a gyerekek tehetséggondozására tudtuk felhasználni. Sokaknak a művészeti népiskolánál fizettünk művészeti képzést, másoknak sportfelszerelést vettünk, kinek mire volt szüksége. Ahhoz, hogy a gyerekek rendszeresen tudjanak járni valamilyen tanfolyamra vagy edzésre, komoly anyagi háttér kell, és motiválni is kell őket. Nehéz helytállni egy focicsapatban, amikor a csapat kiközösít valakit a szociális helyzete vagy a bőrszíne miatt. Én is látom, hogy van egy-egy olyan tehetséges gyerekünk, aki leradírozna bárkit a pályáról, de nem tud élni a tehetségével, mert nincs elég önbizalma, vagy nincs megfelelő pszichológiai stabilitása. Persze van, aki tud érvényesülni a tehetségével, ezért szervezünk olyan programokat, ahol meg is tudja mutatni, amit tud, és igyekszünk lehetőséget biztosítani, hogy a gyerekek minél többet sportoljanak, tanuljanak.

Péter Ágnes



Hirdetés


Hirdetés

Kövessen a Facebookon!