Hirdetés

A mi feladatunk

Burus János Botond
Becsült olvasási idő: 3 perc

Régtől és gyakran járja ezt a vidéket a Marosvásárhelyi Rádió egyik szerkesztő-riportere, barátságos tónusú, okos beszédű ember, sokan ismerik és szeretik a műsorait. Pár nap múlva a mi lapunkhoz jön vendégségbe, arról kíván beszélgetni, hogyan írjuk az újságot, miként látjuk újságíróként a világot. Én meg, amióta látogatását hírül vettem, azon gondolkodom, hogyan válaszoljak neki, ha megkérdi: mi a mi feladatunk? Mert válaszom, amelyet most már majdnem két évtizede igaznak és érvényesnek érzek, van, csakhogy az nem frappáns, nem pallérozott – mindössze egyetlen szó. Ilyen röviden pedig nem illik válaszolni, és az olvasók-hallgatók is azt hinnék, valami mellényzsebből előrántott, arrogáns felelettel rukkoltam ki. 


Hirdetés


Kezdjük akkor a másik végéről. Egyes vélekedések szerint a nyomtatott sajtónak nincs jövője, mert hogy is lenne értelme csörömpölő nyomdagépekkel óriás papírgurigákat etetni azon a technoevolúciós szinten, amelyen hamarosan létrejön az emberi és a gépi agy biológiai násza? Erre nem nehéz válaszolni: igen, a sokadik információs forradalom velejárójaként az újság külső jegyei valamikor változni fognak, bár inkább utóbb, mint előbb (ahogy a fénykép sem lehetetlenítette el a festményt, a rádió sem a napilapot, a tévé sem a rádiót és az internet sem a tévét, úgy a Hargita Népét sem a Neuralink fogja szabotálni). És nem az a fontos, ötvenöt év múlva hogyan fog kinézni az a valami, amit 2079-ben újságnak fognak hívni, hanem az, hogy akik létrehozzák majd, azok milyen műhelyekből származnak, kitől öröklik a szakmai tudást, hozzáállást, etikát és erkölcsöt, és mit akarnak majd megmutatni a világból.
Akik nem tekintenek ilyen távolra, azok is megjegyzik, hogy a nyomtatott lapoknak egyre nehezebb ellátni a tankönyv szerinti funkciójukat: a gyors, pontos, hiteles tájékoztatást. Ebben is van igazság, az újság nem tud gyorsabb lenni a villódzó képernyőnél. A pontos tájékoztatás is a gyorsaság kárára megy, mert amíg mi két hiteles forrásból ellenőrizzük az információt, addig egy influenszer harminc másodpercekben az őslevestől a sütőtökös lattéig oda-vissza kétszer magyarázza el a világot. És amíg mi a hitelességet preferáljuk, addig más a híveket: a közösségi média véleménybuborékokat és véleménykonfliktusokat konstruál, de ami rosszabb, ma már nagy múltú sajtótrösztök is szekértáborok, s ezekben hátrány ér a véleményedért, ha az nem egyezik az utolsó öltésig a tábor krédójával.
Mi a napilapnál azon gondolkodunk, milyen tartalmat ajánlhatunk legjobb belátásunk és képességünk szerint az olvasóinknak – az algoritmusok által vezérelt média azt ajánlja, amire a legtöbben kattintanak, mert ezt az állapotot lehet értékesíteni, pénzzé tenni. Ezért a mi dolgunk bemutatni és dokumentálni a saját világunkat, szokásainkat, értékeinket, örömeinket, nyűgjeinket, megvalósításainkat és hibáinkat. A székelyföldi, Hargita megyei eseményeket, életképeket, emberi sorsokat, tehát az életet – azon egyszerű oknál fogva, mert ha mi és néhány hasonlóan gondolkodó szerkesztőség nem teszi ezt, a Netflix és a Disney biztos nem fogja. Ez felelősséggel jár: nekünk mindennap fel kell kuporodni a háromlábú székre, és mondani valami érvényeset a világunkról. Lehetőleg értelmesen, érdekesen, úgy, hogy ne hibázzunk és ne bántsunk. Egyéniségünk és közösségünk is történetekből épül: nagyon nem mindegy, a jövő múlhat azon, hogy mit hallunk, milyen módon, milyen nyelven és kitől. És nem mindegy az sem, mire emlékszünk vissza. Én úgy hiszem, erre a munkára kaptunk felhatalmazást, bizalmat az olvasóinktól. Ha megkérdezi, ezt mondom a rádió­riporternek is. A mi feladatunk: lenni.



Hirdetés


Hirdetés

Kövessen a Facebookon!