Daniel Kehlmann A világ fölmérése* című regénye páratlan sikert aratott megjelenésekor. A Kalot olvasóklubnak a nyári szünet előtti utolsó könyvajánlóját Bodó Julianna jegyzi.

aniel Kehlmannt a jelenkori német próza csodagyerekeként tartják számon. Az 1975-ben született író 2005-ben megjelent regénye, A világ fölmérése páratlan sikert aratott, amin maga az író lepődött meg legjobban: „Talán egy szociológust kellene megkérdeznem, mert egy ilyen sikernek az irodalmon messze túlmutató okai vannak” – mondja az író egyik interjújában. A regény két főhőse két világhírű tudós: a matematikus Gauss és a világutazó, biológus, geográfus Humboldt. Kortársak ők és az általuk művelt tudományterület elkötelezettjei, akik számára a tudományművelés egyet jelent a világ megismerésével. A megismerés pedig az embert a világ urává teszi – vallják a kor, a XIX. század elejének gondolkodói. A felvilágosodás utáni korszak ez, amikor a Ráció és a Tudás az ember töretlen diadalát ígéri, amikor a világ megismerése, uralása nemcsak az uralkodás diadalmámorát és a tudományokba vetett hitt töretlenségét jelenti, hanem azt a bizonyosságot is hordozza, hogy a megismerés az ember életét is jobbá és boldogabbá teszi. A felvilágosodás programja azt hirdette, hogy az ember képes a nagy feladatra: mérésekkel megismerni a világot, képletekbe foglalni az eredményeket, és úgy irányítani az így kezelhetővé tett világot, hogy az az ember számára a legtökéletesebb legyen. Tudjuk, hogy az emberi civilizáció mi mindent köszönhet ennek a korszaknak, a tudomány felfedezéseinek, de ma már azt is látjuk, hogy a megismerésből, a tudásból nem mindig és nem föltétlenül következik az emberiség java és boldogsága, ugyanakkor napjainkban az is egyre nyilvánvalóbb, hogy a tudomány tisztelete korántsem egyértelmű.
De térjünk vissza hőseinkhez, Gausshoz és Humboldthoz. A regényben a két tudós életútja fejezetenként váltogatva párhuzamosan halad. Két ember, akik megszállottjai a tudománynak, kortársak, akiket zsenialitásuk állít párhuzamba. Gauss, a matematika művelője keveset mozog a világban, hite szerint zseniális számításai fogják megváltoztatni a valóságról alkotott képet és az élet megélésének lehetőségeit. Ezzel szemen Humboldt szó szerint bejárja a világot, mindent megtapasztal – megmér, megtapogat, megízlel, megmássza a legmagasabb csúcsokat és barlangok mélyére kúszik, hogy semmi se maradjon felméretlen és ismeretlen az ember számára. Ketten külön utakon járnak, de időskorukra egyszer mégiscsak találkoznak. A találkozás epizódjai nem föltétlenül korszakalkotók. Mindketten túl vannak már életük fáradhatatlan korszakán, de nem is ezért nem lesz grandiózus a találkozás. Ha meg is öregedtek, de lényegükben nem változtak. Különböző mértékben ugyan, de megvetik a világi hívságokat, a testiséget a munka bosszantó akadályaként élik meg, nem vágynak kitüntetésekre és dicsőségre – azt viszont nem értik, hogy miért nem buzog mindenkiben a tudásvágy, miért van az, hogy „az emberek nem akarják használni az eszüket”. Ez a magatartás pedig úgy teszi nevetségessé az üres pátoszt, hogy ha nem figyelünk eléggé, magát a megvetést látjuk megmosolyognivalónak, és érthetetlennek a két tudós érzéktelenségét a személyüket ünneplők iránt.
A két tudós regénybeli (és a valósághoz nem föltétlenül minden ízében ragaszkodó) életútja rendkívül megkapó, izgalmas – de nem a kalandregények stílusa miatt, hanem inkább a két karakter ellenállhatatlanná rajzolt figurája által. Gauss és Humboldt úgy halad végig az életen, hogy a mohó megismerés vágyában mindvégig felülemelkednek a mindennapokon, holott nyakig benne vannak ezek történéseiben. Gauss megnősül, gyerekei születnek, családját el kell tartania. Humboldt számára nem a családi és megélhetési gondok jelentik a mindennapi problémákat, hanem az utazás viszontagságai, amelyeket egy olyan embernek kell kiállnia, aki nem ismeri a félelmet. És ezt – „nem ismeri a félelmet” – szó szerint kell értenünk: nem a vakmerőség szinonimája itt ez a kifejezés, hanem a megismeréstől el nem választható emberi test gyarlóságának teljes megvetése. Tulajdonképpen mindkettőjükre épp ez jellemző, a két szereplő ebben rokonítható leginkább: az a felsőbbséges semmibevevése az emberi lét „emberi” akadályainak, amelynek ugyan ők is alá vannak vetve, de amelyről nem hajlandók tudomást venni. Talán ebben a magatartásban keresendő a regény sajátos humora is, amellyel a két tudós világhoz való viszonyulása megmutatkozik: Gauss nászéjszakáján hirtelen kiugrik az ágyból, hogy az épp megoldásra váró matematikai feladat eszébe villanó képletét lejegyezze, Humbolt pedig magán kísérletezve veszi be a mérget, vagy amikor az általa kiszámított és előre jelzett napfogyatkozás percnyi pontossággal bekövetkezik, akkor nem az égi csodát bámulja, hanem a műszerekről le sem véve tekintetét, számításokat végez, hisz olyan rövid ideig tart a jelenség.
De ez a humor nemcsak az epizódokban mutatkozik meg, hanem leginkább a regény nyelvében. Ebben a nyelvben nem a narrátoré lesz a főszerep, hanem a karaktereké, nem az elbeszélő közli velünk a történéseket, hanem a szereplő, de az úgynevezett szabad függő beszéd által – ezzel mintegy megszüntetve az elbeszélő, az író mindentudó fensőbbségét, és átadva helyét az önmagát nem mindentudó és nem dicső szerepben megélő bogaras és mániákus tudósnak. Hogy az előbb említett epizódból hozzak erre példát:
„Humboldt megkérdezte, milyen volt.
Bonpland hitetlenkedve nézett rá.
Nem látta, mondta Humbold. Csak a projekciót. A csillagot kellett rögzítenie a szextánsban s az órát is szemmel kellett tartania. Nem volt ideje felpillantani.
Nem lesz újabb alkalom, mondta rekedten Bonpland. Tényleg nem nézett fel?
Tessék? Humboldt a csillagászati táblázatokban lapozott, elővette a ceruzáját és számolni kezdett. De mit?
Muszáj mindig ennyire németnek lenni?”
A regény fenti erényeit élvezve megbocsátjuk a szerzőnek, hogy a két tudós figurája időnként sematikussá válik, és néha alig lehet őket megkülönböztetni egymástól. Egy korszakot és egy korszellemet látunk bennük megtestesülni, és azt a megismerési vágyat, a megismerésnek azt az eufóriáját, mint amikor a hőlégballonnal a magasba emelkedő gyermek Gauss meglátja a Föld görbületét: „A távolban görbülő Föld. A látóhatár a mélyben, a párában félig elmosódó dombok kúpja… Gauss belecsimpaszkodott a kosár peremébe, és csak amikor becsukta a száját, akkor jött rá, hogy egész idő alatt ordított. Isten ilyennek látja a világot, mondta Pilâtre.”
De mint tudjuk, akkor is voltak, és ma is vannak laposföld-hívők.

* Daniel Kehlmann: A világ fölmérése. Magvető Kiadó, Budapest, 2016