Marius Cosmeanu (1967) szociológus és újságíró. Korábban a Cotidianul napilap Feature&Media rovatát vezette, részt vett az illegális migrációt, illetve az emberkereskedelmet felmérő kutatásokban. Társszerzője a hollandiai Bilance/Cordaid Alapítvány megbízásából készített jelentésnek, amely az emberi jogok tiszteletben tartásának az örményországi helyzetét összegzi. Megannyi Romániában és külföldön közölt tanulmány és újságcikk szerzője. A German Marshall Fund, az UNESCO, az Open Society Institute, és a Soros Alapítvány ösztöndíjasa volt, 2008-ban az Otto von Habsburg európai díjat, 2007-ben a Project On Ethnic Relation amerikai díjat kapta újságírói tevékenységéért. Jelenleg szabadúszó. Szociológiai felméréseket készít, hazai és külföldi kiadványokban publikál – áll a róla szóló rövid szakmai életrajzban az A Közösségért Alapítvány tájékoztatójában, ahol kurátorként tevékenyledik. Az elektronikus levelezés útján létrejött interjúban arra kértük a jeles szociológus-publicistát, hogy bevezetésként írjon származásáról és tanulmányairól. A továbbiakban ráközelítettünk azokra a gondolatokra, amelyek a jelen interjúsorozatunk fő csapásirányát képezik.   – Marosvásárhelyen születtem egy jellegzetes erdélyi családban, több nemzetiséghez és több vallási felekezethez tartozó felmenőkkel. A középiskolát szülővárosomban végeztem, ezt követően a Temesvári Egyetemen tanultam szociológiát. – Kiválóan beszél magyarul is, különböző műfajokból fordít. Van-e kedvenc szerzője, illetve tematikája? Milyen típusú szövegek fordítását kedveli? Inkább a szakirodalom fordítása, netán a kortárs irodalmi alkotások román nyelvre való átültetése vonzza? Vagy a kulturális antropológia, valamely szakma irodalma? – Ez egy eléggé összetett kérdés. Leginkább verset szeretek fordítani. Sok magyar költőt kedvelek, akik körül talán Petri György munkássága áll leginkább közel hozzám. – Hogyan érzékeli, vannak-e manapság élő kapcsolatok a magyar és a román kulturális, főként irodalmi műhelyek, folyóiratok körül kialakult alkotói csoportosulások között? Van-e időnként közös fellépés ezen a szinten? Szerveznek-e emlékezetes közös programokat? – Sajnos, erre nem tudok válaszolni, ritkán találkozom ezzel a közeggel. Azt hiszem, még sok a tennivaló az ön által említett viszony, projektek terén. – Léteznek-e élő kapcsolatok a mai román és magyar szociológusok, illetve a történészek között? – Nos, itt egy igencsak alapvető gond létezik: nem hinném, hogy a két „céh” tagjait el tudnánk helyezni egyazon üstben! A történészek túlnyomó része „hazafi”, ahogy a költő mondja, folyton a népe érdekeit óvja. A szociológusok rendszerint nem fertőződtek ezzel a fajta métellyel, nem viselnek kokárdát, amikor elmélyülnek egy-egy jelenség vizsgálatában. Sajnálattal mondom, szeretném, ha olyan történészeink volnának, akik egy marslakó távolságtartásával írnának, ideológiai vagy érzelmi kötöttségek nélkül. Ilyenekkel is rendelkezünk, de nem ők képezik a kritikus tömeget. Következésképpen a román és a magyar szociológusok között – vagy fordítva – teljesen más a viszony mint a két különböző kultúra történészei között. – Milyen feladatokat vállal manapság? Minek van prioritása Önnél? A publicisztika? A fordítás? Netán a civilszervezetekben végzett munka?    – Nem tudom pontosan, nem válogatok, azt teszem, amit leginkább szeretek. Ha másképp gondolkodnék – azt hiszem – hogy akkor valahol bankárként dolgoznék. – Mit gondol, a civil szervezetek, vagy azok egy jelentős hányada a multikulturalizmus műhelyeiként funkcionálnak? Dolgozott, vagy közreműködik mostanában ilyen interetnikus programokban? – Hadd nyissak itt egy zárójelet: a multikulturalizmus amerikai fogalom, amelyet a jobbára bevándorlókból álló társadalmakra használnak. Erdély, Bánát valamivel régebbi, mint a multikulturalizmus… Igen, dolgoztam ilyen nemzetközi projektekben, irányítok ilyen témákat idehaza és külföldön egyaránt. Pillanatnyilag azonban egy online újságírói program – savantgarde.ro – fejlesztésén dolgozom, amely a tudomány és a csúcstechnika világát pásztázza. – A trianoni szerződés aláírása után az erdélyi magyar elit egy jelentős része a transzinvanista eszmék mentén képzelte el létezését az új állam keretek között. Erre a román nacionalisták azt mondták, s ma is jórészt arra az álláspontra helyezkednek, hogy ez egy utópia, amely imaginárius formája a magyar-román közeledésnek. Vajon ez az „utópia” napjainkban feltámasztható? Szükségünk van rá Erdélyben? Vagy a normalitás maga is utópia? Egyfajta perverzitás lenne?     – Ez retorikus felvetés. Hadd tegyem hozzá, hogy a magyar nacionalisták számára sem emészthető a transzszilvanizmus. – A székelyeknek lehet némi esélyük az adminisztratív-területi autonómiára? Vajon a románokat megilletné-e a jog, hogy ne a mesterséges, hanem a valós történelmi, a néprajzilag és kulturálisan egyaránt körülhatárolható régiókban, azaz Olténiában, Bukovinában, Bánátban, Dobrudzsában stb. éljenek? – Talán igen, nem tudom. Esély mindig van, de nehezen képzelek el bármilyen autonómiaformát Erdélyben a románok támogatása nélkül – utalnék a korábbi, a traszszilvanizmussal kapcsolatos kérdésre. A második kérdésre adja meg Ön a választ. – Hogyan ünnepli az egyesülés centenáriumát? – Munkával. – Van-e Önnek víziója Kelet-Európa jövőjét illetően? – Szociológus vagyok, nem próféta. Simó Márton