Van az úgy, hogy a valóság annyira egyszerű, kellemetlen és unalmas, hogy az emberek egy része képtelen azt elfogadni. Legalábbis úgy tűnik, nem lebecsülendő társadalmi igény, hogy bonyolultnak, kibogozhatatlannak és titokzatosnak tudjuk mindazt, ami az életünkben rossz. Különösen akkor van ez így, amikor a valóság egyenesen borzalmas. Mert a borzalomra mindenki felkapja a fejét. Az izraeli–palesztin konfliktus például ilyen borzalom. Emberéletekbe kerül a csetepaté és az ilyesmit ép ésszel békeidőben nehéz felfogni. Már csak azért is, mert nem a hagyományos, hétköznapi logika alapján működik, hanem a háború, a katonai stratégia logikája irányítja a szembenálló felek cselekedeteit. A stratégiai gondolkodásban az a veszedelmes, hogy intellektuálisan rendkívül csábító. Sosem felejtem el, hogy amikor gyerekfejjel Napóleonról olvastam. mennyire lenyűgözött a zseniális trükkje, amellyel megnyerte az austerlitzi csatát 1805-ben. Akkoriban a hadseregek szerkezeti felépítése úgy nézett ki, hogy a jobbszárnyuk volt a legerősebb. Erre fel Napóleon fogta magát, szándékosan gyengének mutatta saját serege jobbszárnyát, az orosz–osztrák sereg vezetői felültek a cselnek, megtámadták a francia császári sereg jobbszárnyát, ami hadierejük nagy részét lekötötte. Emiatt középen sebezhetővé váltak és Napóleon, ezt kihasználva, ott támadott vissza és végül megnyerte a csatát. Ráadásul úgy, hogy létszámban serege jóval alulmaradt ellenfeleivel szemben. Tisztára, mint egy focimeccsen, nem? Csak jóval később értettem meg, hogy a zseniális hadvezéri húzások emberéletet követelnek, nem is keveset és Napóleon nem hős, hanem hidegvérű, számító mészáros volt. A rendkívüli szellemi képességei nem mentik fel. Később esett le a tantusz, amikor már nem a stratégiai, hadi logika mentén gondolkodtam. Magyarán: felnőttem. Ez azzal járt, hogy megszerettem a hagyományos, kiszámítható logikát. Az pedig csak emberközpontú világszemléletbe ágyazva működik igazán jól. El kell ismernem persze, hogy a hagyományos logika unalmas. Csupán annyiban tud segítségünkre lenni, hogy lehetőleg ne legyünk következetlenek. Az emberi természet viszont nem így működik. A pillanatnyi érdekeink sokszor az kívánják, hogy dobjuk sutba a következetességet, különben nem tudunk érvényesülni. Ezt önmagában még nem tartom ördögtől valónak, mert az emberi természet már csak ilyen. Esendők vagyunk valamennyien. Az azonban már aggaszt, amikor a valóság unalmas, száraz és kényelmetlen mivoltát annyira nem tudják feldolgozni felebarátaink, hogy nyíltan szembe szállnak a tényekkel. Sőt! Képesek a valósággal párhuzamos diskurzust felépíteni és inkább abba hinni, mert úgy otthonosabb számukra a világ. Ezt nem jó túlzásba vinni. Nem mondom, ideig-óráig jól tud esni, ha az ember ki tudja kapcsolni a valóságot, mert egy-egy film, előadás, koncert erejéig kifejezetten pihentető tud lenni. Egészen más dolog azonban hisztérikus indulattal szembefordulni a valósággal. Ahogy ezt a közösségi oldalakon látványosan elharapódzó oltáselleneség esetében is láthattuk. Azért gond, ha párhuzamos valóságokat építenek emberi közösségek, mert szélsőséges esetben odáig fajulhatnak az ebből származó konfliktusok, mint az izraeliek és a palesztinok esetében. A virtuális kommentmezőkön elburjánzó verbális, vagy – ha úgy tetszik – kontextuális erőszak épp elég súlyos kortünet ahhoz, hogy kellően óvatosak legyünk. Mert nem könnyű megállni, hogy ne üljünk fel a trollok provokációinak. Pedig muszáj. Nem engedhetjük, hogy a gyűlölet győzzön. Hosszú távon ugyanis azt kockáztatjuk, hogy a logika gyűlöletétől eljutunk a gyűlölet logikájáig. Az izraeli–palesztin konfliktus pedig pontosan mutatja, hogy az hová vezet.

Kiss Előd-Gergely