erős felhőzet
kevés felhő
szórványos felhőzet
A lelkiismeretről és a szemétről
„Több mázsa szemetet gyűjtöttek össze iskolánk tanulói”… „Egy magáncég alkalmazottai vállalták a Nagy-Küküllő medrének kitakarítását”, „Felvilágosító kampányt szerveztek a megújuló energiaforrásokról”, „Zöldenergiát termelő erőműveket adtak át” – ilyen, és ezekhez hasonló mondatokat olvashatunk a különböző sajtókiadványokban, hallunk a rádióban, néha még magánbeszélgetésekben is el-elhangzik valami ilyesmi, de nem túl gyakran, és nem nagy meggyőződéssel, mert – valljuk be nyugodtan – a környezetvédelem nekünk nem kenyerünk. Valahogy olyanformán vagyunk ezzel is, mint a kisebb-nagyobb bűnökkel. Jön a húsvéti, a pünkösdi, a karácsonyi időszak, a soros megtisztulások alkalmai ismétlődnek a folytonos bűnbeesések szüneteiben, elsőáldozó lesz a gyermek, vagy éppen bérmálkozik, amikor mindenki keresi a lelki megtisztulás látszatát, hiszen az ünneplés közepette el is várják ezt a belső mosakodást, s ha már alkalom van újra, akkor illendő kilúgozott lélekkel előjönni a fényre, hogy teljes búcsúban részesüljünk.
Falunapon voltam a minap. Szóval ott ténferegtem, bámészkodtam én is a nem túl népes tömegben. Jól beláttam a teret, s megfigyelhettem, hogy egy illető bádogból sört kortyolgat. A másik energiaitalt. A harmadik szénsavas üdítőt. Aztán amikor kifogyott a lé, a legnagyobb természetességgel hullatta le mindenki maga mellé a földre a dobozt, még annyi fáradságot is sajnálva, hogy legalább széttapossa, hadd ne foglaljon akkora helyet. Kicsivel tovább egy szekeret állt körül egy hangos társaság, az egyik gyermek valami csillogó zacskóból csipszet, pityókaszirmot vagy mit eszegetett, de nem sokáig, mert hamar kiürült, s pár perc múlva az ocsmányan rikítósra színezett sztaniol már a frissen zöldülő fűben hevert alant. Nem tettek elég szemeteskukát a szervezők az alkalmi vásártérre, konténer sem árválkodott a közelben, hogy legalább utólagosan össze lehessen gyűjteni a civilizációs mocskot. Vagy csak én nem láttam?
Hamarosan elindultunk egy másik faluba gépkocsival. Élveztük a kilátást, a vérbő nyarat. Ahogy haladtunk egy lombhullató kis erdőfolt mellett, mindjárt bepillanthattunk az alant csordogáló patakocskára. Mintha kérkednének valakik azzal, mintha mi magunk „bőcsködnénk”, hogy immár eurokonform szemetet termelünk, hogy képesek vagyunk annyi mocskot kihányni a kert végébe, amennyi tulajdonképpen nincs is, mintha külön importból származna a civilizáció minden szennye és egész Európa nálunk hányna szét mindent. Mintha státuszszimbólum lenne a rengeteg nejlon és a bádog…
Szégyellem magam, amikor látom ezt a patakmedret, de szemet hunyok, ha látom, hogy a szomszéd a legnagyobb természetességgel zúdítja be az építési törmeléket a domboldalon, ahol egyébként ibolyát, mentát, kékiringót szoktak gyűjteni a gyermekeink.
A víz szalad, s a mocsok marad. Alant. És itt is. Ahogyan bennünk is a bűn, mert hiába az ünnepi ígéret, úgy káromkodunk mostanság is, hogy szakad össze a hely. És alszik bennünk a jobbik én, tovatűnik a lelkiismeret.
A műanyagos mocskolás határnapja július 3. volt az Európai Unióban. Ettől kezdve tilos egyszer használatos poharat, tányért, evőeszközt, szívószálat, fültisztító pálcikát használni. A pillepalackokat vissza kell váltaniuk a boltoknak. Az üveget, a bádogot úgyszintén. Csakhogy… Csakhogy nem vagyunk a hirtelen „lemondásra” felkészülve, mondják a tájékozottabbak. Évek kellenek, míg mindezekről leszokunk, és helyettesítjük valami mással. Szóval: marad a bűnbeesési hajlandóság, minden sátoros ünnep és búcsú után jön a vétkes és mocskos hétköznap… Türelmi idő adatott a vétkek kiiktatására. Vajon kimarad belőlünk minden rossz szokásunk? A szemetelési hajlandóság is?
Simó Márton
-min.jpg)
