A szorongás, a stressz az egyik leggyakoribb probléma, amellyel és amelynek következményeivel munkája során találkozik – osztotta meg tapasztalatát Kovács Lehel Töhötöm klinikai pszichológus, aki a Csíkszeredai Megyei Sürgősségi Kórház neurológiai osztályán dolgozik. A szakember a neurológiai betegségek pszichés tüneteinek felmérésében vesz részt, illetve munkájával kibővül a neurológiai járóbeteg-rendelés. – Mikor kezdte el a munkát a neurológiai osztályon? – 2021. október elsejétől dolgozom a kórház neurológiai osztályán. Klinikai pszichológusként részt veszek a neurológiai betegségek pszichés tüneteinek felmérésében, felmérem a betegek pszichés státusát, különböző tesztekkel azonosítom a kognitív zavarokat. Ugyanakkor részt veszek a neurológiai járóbeteg-rendelésben, a pszichológiai tanácsadással most kibővült a neurológiai járóbeteg-rendelés szolgáltatása. Egyértelmű volt, hogy szükség van pszichológus munkájára is az osztályon, de mivel előttem még nem dolgozott itt ilyen szakember, sokáig alakult, és még sokáig alakulni is fog szerintem a munkaköröm, hisz nagyon tág lehetőségek vannak a pszichológusi munkára, betegségtől függően. Nemcsak a diagnózis felállításában veszek részt egyes esetekben, hanem kíséréssel, tanácsadással is segítem a betegeket. Nyilván vannak olyan állapotok, amikor már csak jelenléttel tudok ott lenni a beteg mellett. – Az osztályra súlyos állapotú betegek is kerülnek, például egy agyvérzés után, és nemcsak fizikailag, pszichikailag is megviseli ez a betegeket. Ilyen esetekben is segít? – Igen, mindenképpen, többnyire a kórtermekben vagyok, a betegek ágya mellett. Egy ilyen súlyos állapottal nehéz szembenézni. Nagyon sok ilyenkor a kérdés, például, hogy „miért velem történt meg mindez”, és sok a félelem is. A betegek többsége ötven-hatvan év feletti, látták már valakinél, hogy mivel jár például az agyvérzés, de az ember általában úgy szokott ehhez viszonyulni, hogy „velem ez nem történhet meg”. Így aztán, ha valaki ilyen állapotban kerül ide, akkor sokszor ez az első kérdés, hogy vele hogyan történhetett meg mindez. Ilyenkor próbálunk válaszokat találni, és amikor mélyebben elbeszélgetünk, akkor sokszor kiderül, hogy a fizikai okok mögött vannak a háttérben konfliktusok, stresszhelyzet, szorongás. Utóbbi nagyon gyakori a páciensek körében. De olyan is van, amikor fizikailag túlhajtják magukat. Persze az enyhébb tünetekkel rendelkezőkkel tudunk hosszasabban beszélgetni. Végig szoktuk venni ilyenkor, hogy emberként ezt a betegséget jelzésként kezeljük, megpróbáljuk tudatosítani, hogy gondok vannak, amelyek fizikailag is kihathatnak ránk. A betegek továbbgondolják a megbeszélteket, dolgoznak rajta, és azt látom, kezdésként fogják fel ezt arra, hogy innen tovább is van élet, jobban oda kell figyelni ezentúl, tudatosabbnak kell lenni, vissza kell venni azokból a dolgokból, amelyek ártalmasak, és amelyekről utólag megállapítottuk, hogy köze lehet a betegségükhöz. És szép lassan, az esetek többségében úgy látom, hogy sikerül segíteni. – Említette, hogy gyakori a szorongás. Hogyan lehet ezt megfelelően kezelni, hogy ne jussunk el odáig, amikor ennek már fizikai tünetei is lesznek? – Az időseket érintő demencia mellett a leggyakoribb probléma a depresszió, szorongás, stressz. Ugyanakkor a tipikus neurológiai betegségek egy részéhez szintén társul pszichikai kórkép. A szorongást illetően azt tudom mondani, hogy tudatosnak kell lenni, tudatosan oda kell erre figyelni. Ez így nagyon egyszerű kijelentés, de a hogyan, az nem ilyen egyértelmű. És szerintem egyéntől függően változik a válasz erre. Nagyon sok lehetőség van a szorongás oldására, a feszültség levezetésére, és mindenkinek meg kell találnia azt, ami neki megfelelő, ami az övé, ami neki jól működik. Megelőzésként meg kell találni azt, amivel kikapcsolódhatunk, amivel leereszthetjük a gőzt. Én korábban gyerekekkel és gyerekek szüleivel dolgoztam, ott például volt egy bokszzsákunk, hatalmas, kétszer akkora, mint a gyerekek többsége. Hozzá kesztyű, amit már eleve élveztek felvenni a gyerekek. Felvették, közben még beszélgettünk, „gondoljunk arra, ami dühít”, és szempillantás alatt annyira belelendültek, hogy izzadásig bokszolták a zsákot. Persze ez sarkított példa, de valami hasonlót képzelek el a felnőttek számára is, amikor szorongásos stresszről beszélünk. Én is, mint mindenki más, ugyanannyira benne vagyok ebben, én is sietek ide-oda, két gyermekem van, de próbálom tudatosan kezelni ezt. Nekem sem sikerül mindig. Itt az osztályon pedig találkozom a szorongásos stressz konkrét következményeivel is. Azzal, hogy ha nem lassítunk, ha nem figyelünk oda, akkor annak milyen következményei lehetnek. A társadalom annyira gyors ritmusban mozog, hogy a legtöbben nem bírjuk meg. Van, aki ösztönösen vagy tudatosan megoldja ezt, de aki nem, annak ez a fizikai tünetekig fokozódik. Visszatérve a támpontokhoz: van, aki sportol, van, aki jógázik, van, aki táncol, vagy akár elbeszélget a szomszédasszonyával, barátnőjével rendszeresen. Nagyon okos dolog ez, amikor barátnők, szomszédasszonyok kijelölnek a héten egy órát, amikor találkoznak. Az énidő nagyon fontos, azzal kellene kezdeni, megtalálni a családban is azt az időt, amit az ember magára fordít, amikor nem a többiek igényeire figyel. És ha valamelyik levezetési forma nem válik be, akkor lehet nyugodtan váltani. Ez nem olyan, hogy most leszögezünk valamit, hogy ez jó nekem, és mindig az is marad. Lehet, hogy most, ebben a pillanatban működik az egyik dolog számomra, de ha egy idő után már nem érzem úgy, hogy megfelel, akkor kipróbálhatok mást. A legfontosabb és a legelső, hogy akarjuk ezt az időt magunknak. – Hogyan ismerjük fel azt, hogy szorongunk? – Például ha már ébredéskor rendszeresen azon „kattogunk” hogy milyen lesz a nap, hogy fogom csinálni, amikor este már félve fekszem le, hogy másnap mi fog történni. Ha olyan dolgokat veszünk észre magunkon, amelyeket korábban nem tapasztaltunk, például a kelleténél idegesebbek vagyunk, hamarabb kiborulunk, olyan reakcióink vannak, amelyekre utólag rácsodálkozunk, hogy „ezt hogyan csinálhattam én”. Vannak ennek kisebb fizikai jelzései is, például gyermekeknél a fogak csikorgatása, a nagyobb, súlyosabb fizikai tünetekről pedig a neurológus orvosok tudnának beszámolni. Sokszor a környezetünk jelez vissza, hogy „mi történt veled, nem szoktál ilyeneket csinálni?”. A pandémia egyébként nagyon nagy súlyt rakott az emberekre, szétszakított meglévő kapcsolatokat, gyakori a stressz, a depresszió emiatt. Idős emberek arról számolnak be, hogy két éve gyakorlatilag egyedül élnek. – Hogyan vezetett az ön útja a kórházba? Említette, hogy gyermekekkel dolgozott korábban… – A csíkszentmártoni korai fejlesztő központban – a kórházhoz tartozó intézmény – dolgoztam megalakulásától kezdve, több mint 11 évet. A gyerekekkel és a szülőkkel is foglalkoztam. A szülőkkel volt nehezebb, az volt a tapasztalat, hogy könnyebben elhozzák a gyerekeket a foglalkozásokra, minthogy ők is beszéljenek a gondjaikról. Ők nehezebben nyíltak meg, lassabban fogadták el a tanácsadást, biztatást. Igyekeztünk vázolni nekik a lehetőségeket, megkeresni számukra a további szakembereket, akik segíteni tudnak. Az volt a célunk, hogy az újszülött-gyógyászati osztálytól kezdve a családorvosokon, szakorvosokon át az óvodapedagógusokig mindenki, aki fejlődésében elmaradt gyermekkel találkozik, tudja azt, hogy bizalommal fordulhatnak hozzánk ezek a gyerekek. Ugyanakkor a fejlesztésre hozzánk kerülő gyermekeket később is igyekeztünk segíteni, nem elengedni a kezüket. Az ősszel adódott a lehetőség, és gyors döntés után átjöttem az ideggyógyászati osztályra. Nem volt könnyű váltás, hisz a kórház ismeretlen közeg volt számomra. A szakmai tudásomat is fel kellett frissítenem, a régebben nem alkalmazott ismereteket előszedni, aktualizálni, megtalálni azokat a dolgokat, amelyek itt hasznosak tudnak lenni. Mint már említettem, „tanuljuk egymást”, de hatalmas segítség az itt dolgozók részéről tanúsított türelem, biztatás, segítség. Így könnyebb… Köszönet érte! – Említette, hogy járóbeteg-rendelésben is fog dolgozni... – A neurológiai járóbeteg­rendelés keretében, annak kiegészítéseként van lehetőség pszichológiai vizsgálatra, szintén a poliklinika első emeletén. A neurológus szakorvos javaslatára, előjegyzéssel lehet pszichológiai tesztekre vagy akár tanácsadásra jelentkezni. A páciensek az ideggyógyászatra szóló küldőpapírral kell a járóbeteg-rendelőben jelentkezzenek – előjegyzés interneten vagy telefonon –, onnan tudja a szakorvos orvosi levéllel pszichológushoz továbbküldeni őket, amennyiben szükségesnek látja. Azt tervezzük, hogy pszichológiai utánkövetés is valósuljon meg itt, tehát amikor a neurológus visszahívja ellenőrzésre a korábban a kórházban ápolt betegeket, akkor én is találkozzam velük ismét, felmérhessem az állapotukat, tovább segíthessek nekik.

R. Kiss Edit