A lány, aki fényképekkel láttatja a szépet

Fotók: Kelemen Kinga

Kelemen Kinga már gyerekkorában megbarátkozott a fényképezőgéppel, és annak ellenére, hogy díszlet- és jelmeztervezést tanult, fényképészként keresi a kenyerét. A csíkszeredai fiatal nőnek mindene a természet és az állatok, fotóival a szépet szeretné megmutatni, vagy még szebbé tenni azt, ami már amúgy is az. Fényképezésről, a szabadúszói munka kihívásairól és terveiről beszélgettünk. 

– Mikor és miért szeretted meg a fotózást?

– Édesapám is fotós, így kiskorom óta a kezemben volt a fényképezőgép – kis, „szappantartó” analóg gép. Akkoriban még mindenfélét lefényképeztem, amibe belebotlottam, minden virágot, fűszálat meg macskát. Azért is fotóztam le mindent, mert nagyon feledékeny vagyok, így emlékeket gyártottam magamnak. Később voltam fotótáborban, ott is sokat tanultunk, fényképeket hívtunk elő, nagyon jó hangulat volt. Mindig is sokat kirándultunk a családdal, így a természet és az állatok állandó témái lettek a fotóimnak. Édesapám gyakran elvitt magával asszisztensnek, amikor dolgozni ment ide-oda, így idővel úgy alakult, hogy én is fényképezéssel kezdtem foglalkozni. Egyébként dísz­let- és jelmeztervezést végeztem Marosvásárhelyen
a színin, és ez is sokat segített művészeti szempontból. Aztán a Hargita Megyei Kulturális Központ fotótanfolyamán szereztem fotósdiplomát, és hivatalosan 2019 óta dolgozom fotósként.

– Ha édesapádtól ered a fényképezés szeretete, akkor lehet azt mondani, hogy ő a példaképed? Vannak még olyan fényképészek, akiknek a munkáját követed?

– Igen, ő technikailag nagyon profi. Ismeri a legújabb dolgokat, rengeteget segített ebben, mert ilyen szempontból nem vagyok a legnaprakészebb, nekem
a szemem működik inkább. Nélküle, nem is tudom, hogyan tudnék érvényesülni a fotózásban. Egyébként nagyon szeretem Ádám Gyula fotóit – ő tanárom is volt a HMKK tanfolyamán – meg Korniss Péter fényképeit. Meg aztán ott van Sylvia Plachy és Keleti Éva munkássága, a külföldi művészek közül például Annie Leibovitz meg Jimmy Nelson vannak rám nagy hatással, de nagyon sok más fényképész munkáját is követem; szeretem az orosz fotósokat is, mert különleges hangulatú fényképeik vannak.

– Milyen témákat fotózol szívesen, milyen fotóműfajokat kedvelsz?

– Számomra nagyon fontos a természet, és nagyon szeretem az állatokat. A természet volt az első nagy téma, aminek nekifogtam, és szerintem ez meg is marad életem végéig. Nagyon szeretem a portrét is. Minél többet készítek, annál inkább szeretem ezt a műfajt. A dokufotót szintén kedvelem, nagyon érdekes feladat dokumentálni egy eseményt. A szociofotó is közel áll hozzám, de nem mondanám azt, hogy csak ezek a műfajok érdekelnek, ennél sokkal szerteágazóbb az érdeklődési köröm. Igazából azt tudom megmondani a legpontosabban, hogy mi az, amit nem szeretek. Érdekes például, hogy sok külföldi fotós, aki itt jár, minden romos kommunista épületben témát lát, de én nem szeretem kiemelni a dekadens hangulatú dolgokat. Ez már az egyetemen is látszott, mindig igyekeztem a szépet megmutatni, vagy még szebbé tenni azt, ami már amúgy is az. Fotózáskor is ezt csinálom. Ha mélyszegénységben élő cigányokat fotóznék, akkor is azt keresném, hogy mi az, amitől mosolyogni tud egy gyerek.

– Gondolkodtál-e azon, hogy inkább külföldön dolgozz?

– Megfordult a fejemben, mert nem könnyű itthon elindulni. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy ha céltudatos vagy, és tudod, hogy mivel akarsz foglalkozni, akkor itthon is lehet érvényesülni. Én nem vagyok az a fajta ember, akit vonzott volna az, hogy sokáig máshol éljen. Nyilván elgondolkodtam rajta, és ha lett volna valamilyen kihagyhatatlan lehetőségem, akkor elmentem volna valahova, de hosszú távon nem tudnék máshol élni. Nekem nagyon fontos, hogy itthon legyek.

– Említetted, hogy nehéz itthon elindulni. Milyen volt a fotózás, amikor hivatalosan nekifogtál, és milyen most?

– Még mindig nehéz. Minden saját vállalkozásnak megvan a befutási ideje, de látom, hogy nőnek a számok, egyre több a felkérés. Azért tudom ezt csinálni, mert nagyon szeretem. Ha belegondolok, hogy még mi mással foglalkozhatnék, akkor is csak a fotózásra tudok gondolni. Hivatásnak is mondhatnám, ami éltet s visz előre.

– Miért szereted ennyire a fényképezést?

– Azért, mert segít újra átélni hangulatokat, segít emlékezni. Meg úgy egyáltalán, az egész folyamat magával ragad, amikor végül kijönnek a színek, a kompozíció, és ott van az emberi tényező is. Azt is mondhatnám, hogy nekem ez katartikus élmény.

– Vannak-e kedvenc fényképeid?

– Igen, van például egy lovas fotó. Kissé melankolikus hangulata van, nagyon szeretem azt a képet. Leginkább tájképek, erdős fotók vannak a kedvenceim között.

– Melyik a kedvenc fényed?

– Az arany óra – golden hour – meg a surlófény, ami, mondjuk, egy ködös erdőbe ütközik.

– A fotózásnak melyik részét kedveled leginkább? A témakeresést, az exponálást vagy a feldolgozást?

– A témakeresés nem tartozik a kedvenceim közé. Az eseményfotónál például adott a téma, ezért kedvelem ezt a műfajt. Ott már csak a kompozíciót, a jó pillanatokat, az arcokat kell keresni. Aztán az exponálás és az utómunka nálam már nagyon összefügg. Úgy érzem, hogy exponálás után még nagyon nyers a kép, szerintem az félkész állapot. Nem tudnám elképzelni, hogy másra bízzam az utómunkát, számomra az is ugyanolyan fontos, mint az exponálás.

– Mit jelent neked a fényképezés? Pillanatok rögzítése, dokumentálás vagy művészet?

– Egyelőre nem érzem művésznek magam. Nagyon sokat le kell tennem az asztalra ahhoz, hogy művészként gondolhassak magamra. Rengeteg saját projektet be kell fejeznem, és kiállításokat is szeretnék ezekből faragni valahogy. Addig meg pénzt kell keresnem ahhoz, hogy nyugodtan tudjak ezzel foglalkozni.

– Szabadúszó fotósként biztosan nehéz beosztanod az idődet és a munkádat is…

– A nyár totális káosz. Decemberben karácsonyi fotókat készítettem, akkor is nagyon sok munka volt. Januárban aztán volt időm pihenni, de kellett is
a szünet. Most a február sokkal jobb volt, mint valaha, ezért is mondtam, hogy egyre nőnek a számok, egyre több a megrendelő. A napjaimban az egyetlen fix program a kutyáimmal való séta. Igazából ehhez igazítok mindent. (Kacag.)

– Az, hogy egyedül dolgozol, azt is jelenti, hogy neked kell reklámoznod a fotóidat. Ez mennyire áll közel hozzád?

– Nekem ez nagyon nagy erőfeszítés. Számomra a reklám a Facebook és az Instagram. Pár hete például elhatároztam, hogy minden hétfőn posztolok valamit. Most meg csütörtök van, és nemrég jutott eszembe, hogy ezen a héten egyáltalán eszembe sem jutott posztolni. Nem tudok ezzel lépést tartani, pedig lenne anyagom, amit közzétehetnék, de ehhez kell egy kis marketinges szemléletmód, amiből nekem sajnos nem sok jutott.

– A fényképezés mellett még ékszereket is készítesz fából, különböző anyagú díszítésekkel. Hogy fér meg a fotózás mellett a kézműveskedés?

– Ez most egy kicsit szünetel. Egyrészt kifogytam az ötletekből, másrészt szeretnék több időt fordítani a fotózásra. A kézműveskedés kimerítő tud lenni, nagyon sok munkát igényel, a vásározás nagyon fárasztó. Lehet, hogy majd újra nekifogok, de most mellékvágányon van.

– Milyen terveid vannak a továbbiakban?

– A nyáron dokumentumfilmek forgatását tervezzük, kihalófélben levő mesterségeket űző mestereket fogunk felkeresni egy magyarországi operatőr ismerősömmel. Az olyan projekt lesz, amiből, úgy érzem, akár egy kiállítás is megszülethet, és nem csak. Egyébként szocio- és portréfotókat szeretnék készíteni, kiállításanyagokat gyűjteni. A természetfotókat egyelőre magamnak gyűjtöm, mindig ihletet adnak más témákhoz, jó érzés megörökíteni a saját szemszögemből azt a művészetet, amit a természet már megalkotott.

Péter Ágnes

: an accessible web community