borús égbolt
A közösség ereje
Figyelem, hetek óta egyre-másra jelennek meg a kisebb-nagyobb karácsonyi jótékonykodásra való felkérések. Kezdve egészen kicsi, magánszemély(ek) által kezdeményezett, többnyire egy-egy rászoruló családnak szánt gyűjtéstől – aminek nincs is más célja, mint az adományokkal, ruhaneműkkel, élelmiszerekkel kissé gondtalanabbá tenni az ünnepnapokat –, el egészen a nagy, közel az egész várost megmozgató jótékonysági akciókig. Az idén éreztem először, hogy Csíkszeredában – a város méretéhez képest – már-már feltűnően sok a hasonló kezdeményezés. És átfutott az agyamon a kérdés: egy ekkora város megbír ennyit?
Mióta gyermekeim akkorára cseperedtek, hogy már maguk is tudatosan készülnek az ünnepre, igyekeztem meghonosítani azt a családi szokást, hogy ilyenkor, karácsonykor mindig megpróbálunk örömet szerezni nálunk nehezebb helyzetben lévőknek úgy, hogy valami olyasmiről mondunk le a javukra, ami számunkra kedves, fontos. Nem kell nagy dolgokra gondolni: egy kedves játék, egy könyv, egy toll: minden átlagos gyermekszobából kikerül pár olyan tárgy, amivel örömet lehet szerezni azoknak a gyerekeknek, akik csak álmodnak ilyesmiről. A szokásunkhoz pedig az is hozzátartozik, hogy ezeket az ajándékokat mindig személyesen visszük el a rendeltetési helyükre, úgy gondoltam ugyanis, hogy az én adományozó csemetéimnek is jó, ha megélik, megtapasztalják, milyen érzés örömet szerezni másnak.
Hogy milyenek voltak az elmúlt évek tapasztalatai? Felemásak. Volt, mikor olyan nehéz sorsú gyerekek kerültek a látómezőnkbe, akik az ajándékba kapott babától, kisautótól sírva fakadtak örömükben. Náluk a nyomor olyan mély volt, hogy az a néhány használt játék, iskolástáska, pár szem cukorka vagy csokoládé maga volt a luxus netovábbja. És persze, volt olyan is, hogy a megajándékozott, hivatalosan rászorulónak minősített gyermek – az ajándék átadása közben – okosabb telefont szorongatott a markában, mint amilyennel az én gyermekeim telefonálgatnak.
De visszatérve a jótékonysági akciókra: jól megfigyelhető, hogy évről évre nő a számuk. Hogy ez gond-e? Nem hiszem. Az idő majd eldönti: melyik, melyek lesznek, maradnak életképesek. Melyeknek sikerül úgy megszólítani a potenciális adományozókat, úgy felébreszteni a szociális érzékenységüket, hogy azok hajlandóak is legyenek adakozni. Úgy gondolom, hogy minden ilyen kezdeményezés – még akkor is, ha nem lesz időtálló, vagy éppen nem ér föl a kezdeményezők várakozási szintjéig – dicséretes. Azt igazolja, sokan vannak, akiknek nem mindegy, hogy a náluk nehezebb helyzetben lévő embertársaik hogy töltik a karácsonyt. És az, ha minél több jótékonysági akció sikeres egy városban, még dicséretesebb. Az ugyanis, hogy mennyire sikerül egy közösségnek a különböző okokból hátrányos vagy nehéz helyzetben lévők hóna alá nyúlni és felemelni őket, a közösség erejét igazolja. Az idei megszaporodott számú jótékonysági akció számomra ezt jelenti: Csíkszereda közösségének van ereje. Önmagát, gyengébb tagjaival együtt is megtartó ereje.
Forró-Erős Gyöngyi
fokep.jpg)
.jpg)
 (002).jpg)
