Végre vakáció van! Itt az idő a gyerekeknek, hogy alaposan elfelejtsenek mindent, amit az iskolában tanultak. De néhány buzgó szülő még ezt sem engedi meg a gyerkőcének, és különórára íratja be. Úgy tekintenek a vakációra, mintha lottón nyert idő lenne arra, hogy még többet tanuljon a gyermek, mint eddig: pluszromán, pluszmatek, pluszangol tölti ki az idejét, pedig – visszagondolva a kisiskolás évekre – a nyári vakációban az volt a legjobb, hogy szabadnak éreztük magunkat. Leadtuk a tankönyveket, összecsomagoltuk a füzeteket, és felvittük őket a padlásra. Szüleink pedig minket csomagoltak össze és vittek el nagymamához, ahol aztán tényleg bárminek nekiláthattunk. Falun, az utcákban mindig megtaláltuk egymást, és mindig játszottunk. Ha pedig nem nagymamához mentünk, akkor táborba, ahol szintén semminek semmi köze nem volt se az iskolához, se a tanuláshoz: kirándultunk, kézműveskedtünk, játszottunk. S ha nem mentünk táborba, akkor otthon ültünk, de otthon is lehetett ám jó kis projekteket kivitelezni: emlékszem, hogy egy nyáron csigáknak készítettünk hotelt a patak partján egy fa gyökerei között. Persze minden nap végére sárosak voltunk, s nem létezett az a körömkefe, ami a csiganyálka és az iszap egyvelegét kisúrolta volna a körmünk alól. Ezalatt nem csak játszótársakat, hanem barátokat szereztünk. A sárban tapicskoltunk, és felforgattuk a köveket, hogy megnézzük, giliszta vagy pióca lapul alatta. Olyan volt ez, mint egy gyakorlati biológiaóra. A gyerekbandában megtanultuk azt is, hogyan kell csapatban dolgozni – úgy is mondhatnám, hogy mintaértékű, önszerveződő, kooperatív csoportok jöttek létre –, mert rájöttünk, hogy csak úgy tudunk eredményesen almát lopni, ha mindenki azt a feladatot végzi, amiben jó – szóval még differenciáltunk is. A pocakos, hangos gyerek volt az őrszem, az atlétaalkatok a betörők, futók és mászók – nyilván mászni is kellett, a földre esett alma sosem volt elég jó. És persze előnyben voltak azok, akiknek jó nagy zsebeik voltak, mert abban sok alma elfért. A sikeres akció után pedig boldogan fogyasztottuk el munkánk gyümölcsét… S ha olykor elkaptak, a legjobb kommunikációs képességű gyerek mentette meg a csapatot az esetleges büntetéstől. Olyan volt ez, mint egy igazi testnevelésóra, ahol vizsgáztunk mozgásból és csapatjátékból is. Történeteket is találtunk ki, olyan eseménydús, csavarokkal teli történeteket, amikre most biztos, hogy nem gondolnék. Archetipikus karaktereket építettünk be, több szálon futott a cselekmény, több helyszínen, s habár akkor nem tudtuk így megfogalmazni, hogy mivel foglalkozunk, attól még remekül végeztük a dolgunkat. Görög drámát nem tudtunk volna írni, mégis olyan volt ez, mint egy gyakorlati irodalomóra. Mindezzel csak azt akartam megmutatni, hogy ha lehetősége van a buzgó szülőnek arra, hogy hagyja, hogy a gyereke szabadon élvezze a vakációt, akkor hagynia kellene. Nem lesz az a gyerek butább, csak boldogabb és önállóbb. A csigahotel-építő barátnőm például most dietetikusként keresi kenyerét, én pedig abban reménykedem, hogy nem potyára írom ezt.

Péter Ágnes