A honvédek nyomában

Napsütésben, csípős reggeli hűvös időben több mint húszan hallgattuk a Litzmann-emléktúrára készülve az indulás előtti eligazítást. Gergely András, Csíkszentmárton volt polgármestere mesélte el, hogyan zajlott a magyarósi rohamtámadás 104 évvel ezelőtt, ugyanezen a napon, ugyanebben az időben. Sokan tudják, hogy aznap egy szó hangzott el parancsként, amely jelezte a támadás indítását: Ma!

Gergely András emlékeztetett: 1917. március 8-án indult a 39. honvéd gyaloghadosztály rohamtámadása az oroszok ellen a Magyarós-tetőre: a cél visszafoglalni a Magyaróson levő állásokat. 104 évvel később, 2021. március 8-án reggel kilenc órakor gyakorlott és gyakorlatlan túrázók, idősek és fiatalok gyülekeztünk Úzvölgyében. A célunk: kijutni a Magyarós-tetőre, illetve a Litzmann-kúpra, és feleleveníteni a múltat.
‒ A támadás a stratégiailag fontos Sövérjes, Névtelen-kúp ‒ ma már Litzmann-kúp ‒, Magyarós és Lápos hegyvonulat visszaszerzéséért indult – kezdte az események felidézését Gergely András.
A rohamot a magyar királyi 39. honvéd gyaloghadosztály már betanulta Csíkzsögödön, ahol a légi felderítések alkalmával összegyűjtött információkat felhasználva készültek a támadásra. A katonai műveletért felelő személy Karl Litzmann német gyalogsági ezredes volt, aki a honvédek kedvéért magyarul is megtanult, illetve többször is helyszíni szemlét tartott Csíkzsögödön és Úzvölgyében. A roham jól szervezettségére utal, hogy mindössze 37 honvéd vesztette életét, míg az oroszok több mint 400 halottat temettek el a támadás után. A Karl Litzmann iránt érzett tisztelet jeléül a honvédek az addig Névtelen-kúpként emlegetett dombot elnevezték Litzmann-kúpnak.
Ráduly Róbert Kálmán hozzáfűzte: az emléktúrát a roham 100. évfordulóján szervezték meg első alkalommal, 2017. március 8-án, és azóta minden évben akadnak jelentkezők. Amellett, hogy emberpróbáló túra, a tisztelet kifejezése is a honvédek iránt.
Az eligazításon elhangzott, hogy az első szakasz viszonylag sík terep, mintegy 2 kilométer hosszú, fakitermelő úton haladva juthatunk el egy erdei házig, ahol jobbra fordulva nekivágunk a hegyoldalnak. Négy komolyabb emelkedő van a tetőig, azt is lehet mondani, hogy egyik meredekebb, mint a másik. A tetőn kis tisztás található, ahonnan könnyen el lehet jutni a Litzmann-kúphoz, amely a túra célpontja. Nagyjából három óra alatt ki lehet jutni, mintegy 8 kilométer az útvonal, és 700 méter a szintkülönbség. Persze mindez nem készíti fel a tapasztalatlan túrázót arra, ami rá vár: ugyanazon az ösvényen halad a túraútvonal, ahol régen a honvédek is mentek. Érdemes már az induláskor eldönteni, hogy melyik csoporttal szeretne haladni az ember: elöl mennek azok, akik minél hamarabb ki akarnak jutni a hegytetőre, és hátul azok, akiknek fontosabb a táj megfigyelése, a múlt felidézése, mint az idő. Úgy döntöttem, hogy inkább a hátsó csapathoz csatlakozom, érdemes hallgatózni, hiszen ott volt Gergely József, a csíkszentmártoni közbirtokosság erdőgazdája, és Molnár Sándor, az Erdélyi Mária Út Egyesület elnöke is, akik jól ismerik az útvonalat, és a helyi történelmet is. Menet közben sok érdekes információval gazdagították az eligazításon elhangzottakat, Gergely József például elmondta, hol haladt régen az út, és hol álltak parancsnoksági épületek: ma már nyoma sincs mindennek. Elhaladunk a Szent Erzsébet-hadikápolna mellett is, amelyet 1917-ben a munkácsi gyalogezred épített. Időközben még többen csatlakoztak, így összesen mintegy ötvenen vágtunk neki a meredek útnak, kisebb csoportokban.
A befagyott sáron könnyű volt haladni, hamar odaértünk az elágazáshoz, ahonnan már látszott, merre haladunk tovább. Letértünk az útról, és szerencsére nem volt sűrű az aljnövényzet, mert ösvénynek túlzás nevezni az útvonalat: a tapasztalatlan túrázónak csupán a fákra festett jelek mutatják az irányt, de aki többször járt már, az kívülről tudta, merre kell menni. A következő szakasz több emelkedőből állt, és hasznosnak bizonyultak a túrabotok: lassan, de biztosan értünk ki a tetőre, ahol lélegzetelállító látvány tárult a szemünk elé: egyik oldalon a Nemere-hegységet láttuk, másikon a Csobányos-völgyet, messzébb a Szellő-tetőt. Veres-víz, Baska-havas, Káposztás, Saj-havas – túravezetőink többször is elismételték a hegyek, patakok, oldalak és emelkedők neveit, amíg megjegyeztük. Túravezetőinktől megtudtuk, hogy a közelben található egy forrás is, amelyet az Oroszok kútjának neveznek. Kis pihenő után továbbhaladtunk, és átmentünk a Litzmann-kúpra, ahol mindenkit bevártunk, és végül csoportkép készült a népes csapatról. Lefelé szétszakadt a nagy csoport, nem mindenki választotta ugyanazt az útvonalat, de a gerincen levő lövészárokvonalat érdemes volt megnézni, ha már arra jártunk. Ismét az erdő között haladtunk, és imitt-amott ma is jól kivehető lövészárkokat láttunk, habár a köveket a moha belepte. A merészebbek be is másztak egy-egy erődítménybe. Túlzás azt mondani, hogy a történelem megelevenedett a szemünk előtt, mert a sűrű fenyveserdőnek száz évvel ezelőtt nyoma sem volt, és a nehezen megközelíthető helynek köszönhető talán, hogy még ma is épen áll a sok lövészárok. Mégis különös hangulata van ennek a helynek:
‒ Képzeljétek el, amikor ide kiértek a honvédek, és szembeállt az orosz! Nem akármilyen katonák voltak – kiáltott fel Gergely József.
Visszafelé kevesebbet beszélgettünk: mindenki elfáradt. Ugyanazt az útvonalat választottuk, amelyen kijöttünk, és mire beértünk a völgybe, a csíkszentmártoni közbirtokosság udvarán finom meleg gulyással és puliszkával vártak mindannyiunkat.

Péter Ágnes