Fazakas-Timaru Carina a Bákó megyei Pusztinán született, középiskolai tanulmányait Csíkszeredában végezte, majd Kolozsváron tanult, jelenleg a Debreceni Egyetem Történelmi és Néprajzi Doktori Iskola doktorandusza és a finnországi Jyväskyläi Egyetem kutatója. A Moldvai Csángómagyarok Szövetségének (MCSSZ) vallási felelősével többek között arról beszélgettünk, mikor szembesült először identitásával, mit jelent ma az említett nemzetiséghez tartozni és mit tapasztal, a moldvai csángók mennyire őrzik hitüket, hogyan gyakorolják vallásukat és miként látja jövőjüket. – A Bákó megyei Pusztinán született. Milyenek voltak az ottani óvodai és iskolai évei? – Az óvodai éveimről nagyon sok jó emlékem van, amelyeket úgy gondolom, hogy a mai gyermekek nem tudnak úgy átélni, mint mi abban az időben. Ott jártam Pusztinán óvodába és általános iskolába is. Nem mondhatom, hogy nagyon fényes gyermekkorom volt, hiszen az iskola után vigyáztam a testvéreimre, állataink voltak, a mezőgazdaságban segítettem a szüleimnek. Tehát nem volt könnyű gyermekkorom, ennek ellenére köszönöm a Jóistennek, hogy nem tejben és mézben fürösztött gyermekként nevelkedtem fel, hanem megtanultam, hogy miként kell a mindennapi kenyeret megkeresni, és megtanultam megbecsülni a kétkezi munkát is. Amint említettem, Pusztinán jártam iskolába, és azt sajnálattal mondom, hogy az iskolai éveim alatt nem sok lehetőség adódott a látóköröm szélesítésére, hiszen nem jártam gyakran a városba, inkább csak a környező falvakba volt lehetőségem alkalomadtán eljutni. Én is részesültem magyar oktatásban, de viszonylag későn kezdtem el járni magyart tanulni. Nagyon jól emlékszem arra, hogy a fölöttem járó három-négy generáció már járt délutáni magyar oktatásra. Én talán hatodik vagy hetedik osztályos lehettem, amikor először voltam Nyisztor Ilonánál népdaléneklést tanulni, és csak utána tudtak a szüleim rávenni arra, hogy magyar oktatásra is járjak. Emlékszem, hogy a korosztályomból és a barátnőim közül is mindenki járt órára, de én sokáig félelemből nem mentem. A szüleim is mindig mondták, hogy: „Ne, a szomszédnak a leánykája megy, s te miért nem akarsz menni.” Aztán végül meggyőztek, de egy pillanatig sem bánom, hogy elkezdtem magyar oktatásra járni. – Mikor tudatosult a moldvai csángó identitása? – Gyermekkoromban egyáltalán nem szembesültem az identitásommal, mert otthon a családban nekünk soha nem beszéltek arról, hogy magyarok, csángók vagy románok vagyunk. Tehát egyetlen nemzetiség sem jött szóba. Emlékszem arra, hogy már magyar oktatásra jártam, és akkor kezdtem hallani innen-onnan, hogy csángó-magyarok, csángóság. Akkor kezdett bevillanni valami az identitásommal kapcsolatban, de leginkább akkor tudatosult bennem, amikor Csíkszeredába jöttem továbbtanulni. Az osztálytársaim mind székelyföldiek voltak, és akkor mindenki mondta, hogy ő székely, meg úgy elég sok szó esett a székelységről, és én akkor többek között azon gondolkodtam, hogy miért vagyok a csángó bentlakásban és miért nem egy székely bentlakásban. Ekkor kezdett körvonalazódni körülöttem, hogy csángó-magyar vagyok, és más körülöttem lévő falvakban is élnek magyarok. Tehát akkor kezdtem leginkább hallani az identitásomról, meg elgondolkodni róla. Aztán az egyetemi éveim alatt rengeteget tanultam, olvastam a saját származásomról, és akkor értettem meg igazán, hogy honnan származom és ki is vagyok. – Mit jelent önnek ehhez a nemzetiséghez tartozni? – Nagyon büszkén viselem azt, hogy csángó-magyar vagyok. Mindig zavart, ha valaki azt mondta nekem: „Á, te csángó vagy.” Soha nem éreztem azt, hogy én valamivel kevesebb vagyok bárkinél is attól, hogy én pusztinai származású vagyok. Az, hogy csángó-magyar vagyok, számomra büszkeség, és több szempontból gondolom előnynek. Nemcsak nyelvi szempontból, hanem ha visszatekintek a gyökereimre, azt látom, hogy nagyon gazdag hagyományos népi és vallásos kultúrát hoztam magammal, amit ha például magyarországi születésű lennék, akkor nem tudtam volna magammal hozni. Mindig büszkén mondom el, hogy én csángó-magyar vagyok, de a népszámláláson biztosan magyarnak fogom magam vallani családommal együtt. – Korábban egy interjúban kérdezte az egyik kolléga a moldvai magyaroktól, hogy milyen nemzetiségűnek vallják magukat, mire egy idős bácsi azt felelte: római katolikus vagyok. Ez is azt bizonyítja, hogy a moldvai magyarok identitásának megőrzésében fontos szerepe van a vallásnak. Ön immár másfél éve a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének vallási felelőse. Mit tapasztal, jelenleg mennyire őrzik hitüket, hogyan gyakorolják vallásukat a moldvai csángók? Még mindig olyan nagy-e a lelkesedés a magyar mise iránt, mint három évvel ezelőtt? – Ha azt mondjuk, hogy moldvai magyarok, akkor ez a fogalom is magával hozza azt, hogy egy olyan közösségről beszélünk, amely nagyon mély vallási háttérrel rendelkezik. Igen, a moldvaiak számára mindig is a vallás volt az egyik legfontosabb szempont az identitás megőrzésében. Úgy gondolom, hogy a mai napig is nagy hatással van a moldvai magyarok mindennapjaira a vallás. Ami a magyar misét illeti, tudjuk, hogy nagyon sok próbálkozás után sikerült elfogadtatni, hogy Bákóban havonta legyen magyar mise. Nem mondhatom azt, hogy mindenki igyekszik részt venni a magyar miséken, de azt tapasztalom, hogy kezd kialakulni egy tudatosság azzal kapcsolatban, hogy ha már van ez a lehetőség, akkor éljenek is vele. Jó tapasztalat az, hogy látjuk az önszerveződést, tehát nem mi mondjuk, hogy jöjjenek misére, hanem nagyon sokan biztatják egymást és érdeklődnek tőlünk is, hogy lesz-e mise és mikor. Úgy gondolom, hogy ez már nagyon nagy előrehaladás, tekintettel arra, hogy most van a modern történelem során először rendszeres magyar nyelvű mise Moldvában. Jó tapasztalat az is, hogy van két szolgálatvezetőnk, akik úgy tudnak prédikálni, hogy a hívek is értik, miről beszélnek. Az nagyon fontos, hogy a hívek úgy vegyenek részt a magyar misén, hogy értsék is, miről beszél a plébános. – Mit gondol arról, hogy a moldvai csángók milyen identitásúnak fogják vallani magukat a népszámláláson? – Úgy gondolom, sokan fogják magukat csángónak vallani. Nyilván merem hinni, hogy az aktivistakör, a hagyományőrzők vagy olyanok, akik már hallottak, olvastak identitásukról vagy a gyökereikkel eléggé tisztában vannak, azok magyarnak fogják vallani magukat. Nekünk a feladatunk az, biztassuk az embereket arra, hogy bátran vallják magyarnak magukat, mert ezzel nem veszítik különleges csángó-magyar identitásukat és nem is lesznek kirekesztve a román domináns közeg által. De akár faluról falura eltérő a helyzet, illetve egyes esetekben a kérdezőbiztostól is függ, úgyhogy majd kiderül. – Hogyan látja a moldvai csángók jövőjét? Mit jelent számukra például a Csíkszeredában szervezett Csángó nap vagy éppen a pünkösdi csángó mise? – Szerintem a moldvai csángók jövője nem egy szürke, reménytelen jövő. Én mindig optimistán tekintek erre a helyzetre. Már nagyon sok lehetőség van a moldvai fiatalok számára. Például Csíkszeredában továbbtanulhatnak, van egy csángó bentlakás, ahol nagyon sokat foglalkoznak a fiatalokkal, ahol segítenek abban, hogy felzárkózzanak székelyföldi társaikhoz, és ahol segítenek abban is, hogy megértsék tulajdonképpen, honnan is származnak. Jó látni azt is, hogy egyre több fiatal van, aki nemcsak középiskolában, hanem egyetemen is továbbtanul, és egyre több fiatal szorosan ragaszkodik moldvai élethez. Tehát mindez reményre ad okod, és nem egy szürke jövőre. Vannak már saját tanáraink, van egy jó értelmiségi réteg, amely felkarolja a moldvaiakat. Az, hogy mit jelent a moldvaiaknak például a Csángó nap, pünkösdkor a csángó mise? Szerintem ez olyan, mint amikor a kisgyermeknek adnak egy cukorkát azért, mert valami jót cselekedett. Úgy gondolom, mindenkinek jólesik, hogy nem lenézően viszonyulnak hozzánk, hanem egyenlő félként tekintenek ránk. Középiskolás koromban nagyon féltem, amikor egy színtiszta székelyföldi származású osztályba kerültem, és be kellett mutatkoznom. Amikor kimondtam, hogy pusztinai vagyok, attól féltem, hogy mindenki kacagni fog, de nem így volt. Nagyon jó érzéssel töltött el, amikor az osztálytársaim, de akár a szüleik is elfogadtak, felkaroltak, és elfogadták azt a másságot, ahonnan én származom. Azt hiszem, hogy a Csángó nap, a csángó mise és a más hasonló alkalmak a moldvai és erdélyi, illetve a székelyföldi közösségek közötti jó kapcsolatok kialakulását eredményezik.

Biró István