Vannak szerencsés írók, akiknek írásait nem lehet nem szeretni. Azóta tudom, amióta először hallottam egy közös Korond–Gyergyószentmiklós irodalmi találkozón felolvasni Bölöni Domokost. (Tényleg, mi a helyzet ma e két településen irodalmice? Énekes madaraink mind messze hallatják trilláikat, többen más nyelvű városokban, fővárosokban. Rá se rántanak legismertebbé tett gyergyói költőnk, Salamon Ernő szavaira, aki azzal fenyegetett, hogy „Aki elmegy, dadogó lesz, / többé már nem énekel”. Lám, újabb bizonyíték, hogy a költők nem axiómákat kotolnak se mákonyok, se hideg vizek hatására. Számos gyergyói költő folyékony beszédű maradt ott is. Sőt!) Legfrissebb könyvét olvastam még néhány perce – élvezettel. Fedőlapján épp elhúzza a nótánkat, aztán a címmel rákontráz, úgy, hogy még Koszorús Kálmánnak, a borbarátok megvigasztalójának is kedvére való lenne, mert az áll ott, hogy A harmadik pohár. A fényképet Bölöni Mária – a lánya – készítette. A könyv nem ismerősök, még csak nem is pályázat eredményeként kelhetett halhatatlan útjára, hanem két nyugdíjas – a konyhapénzből átirányított – lemondásának köszönhetően, Szucher Ervin felelős szerkesztő és a Juventus Kiadó gondozásában. (Számomra ez újabb adalék az értékéhez, hiszen ennek köszönhetően mentes a kellemetlen kalapolás sajátos bűzétől.) Tehát adva egy 100 oldalas, újabb Bölöni Domokos-munka. Rövid novellák és még rövidebb karcolatok, hogy a sokat emlegetett rohanó világunkban szakíthassunk időt, mint szép bornak a csemcselésére. Mert arra felette alkalmasak. Általuk talán e ketyerés időkben is kedvet lel a fiatalabb olvasó is a papíralapú és nyomdaillatú élvezetekre. Elekes Ferenc bársonyos előszava és 27 cím alá simuló kedves írásból (és nem sírásból) állt össze a kötet. Nem hivalkodó, nem oktató-nevelő-megmondó. És mégis, hiszen a kaszás évtizedében már akár bölcselkedhetne is a szerző. Nem teszi. Csak leírja, ami számára fontos maradt visszatekintőleg (is). Nem nosztalgiázik: emlékezik akkor is, ha a Kalonda vize ma is épp oly fontos számára, mint a Domnu Burtosszal és a Pámfil bácsival megesett történet. Leírja, mert ha írhatnékja támad, nem tehet semmit ellene: teljesíti a parancsot úgy, ahogy csak ő tudja, plagizálhatatlan nyelvezettel, játékosan, mégis halálos komolyan. Ha kell, karcosak is ezek az írások, jó arányérzékkel adagolva a borsot és a mézet, a gúnyt és az öngúnyt. Hogy mi minden eszembe nem jutott a Cuki mulgara olvasása közben és utána, hadd ne osszam meg mással, de azóta is el-eltűnődöm, hogy mi is történhetett a vidéki rokon meglátogatása előtt, akár „a kommunikatívnak bizonyuló” vidéki rokon és a ki tudja ki között. (Persze ez csak állandó titkos izgalmakra vágyó rejtett énem munkálkodása.) Bölöni Domokos anekdotaízű tollvonásai is mindig lebegtetnek valami eltűnődnivalót. A sajátos humor leple alatt ott bujkálhat a meghatottság, teret hagy a fricskának, de a simogatásnak is minden emlékezése. Mert ezek az alkotások már ama kincses barlangból kerülnek elő, ami másoknál az elprédált élet kincsei jelzőt hordoznák. Ő jó őrökre bízta kincseit, most van, amit fölhoznia értő olvasói örömére. Mert érteni is kell egy egész parányit, hogy teljessé váljon a hatás. Azaz, ha nem is érteni, de legalább megsejteni azokat az időket, amelyekben a legtöbb történet magban összesűrűsödött, hogy most karcolatban, novellában kisarjadjon, s ki-ki lelkében szárba szökhessen, kalásza pedig újabb csírákat rejtsen, gazdagítandó ama láthatatlan búzatengert, amit magyar irodalomnak nevezünk. Bölöni Domokos csalhatatlanul magyar író. Nem tudom, ki próbálkozna meg fordításával, hiszen szótárban hiába keresné nagyon sok szavát. Nem azért, mert nem magyarul szólnak, hanem mert aligha lelné meg. E szófordulatok ugyanis – szerintem – csak magyar fülnek édesek, érthetők. Hogy kicsit költőénjéből is megvillantson azok számára, akik kevésbé érzékenyek nyelvezete líraiságára, egy Bródy Lili szövegére alapozott, szerinte kollázsszerűséggel is kedveskedik. A Vesztegzár utca 15. fájdalmas morzsa Bölöni Domokos átírásában a világjárvány által kialakított helyzetről. Általánosan is érvényes helyzetkép arról a pusztításról, amit a vírus nem a testben, hanem a lélekben és az agyban végez. Nem lenne köze a fekete humorhoz Bölöni Domokosnak, ha ezt a mások érzését (is) a maga szűrőjén át nem ereszti. A kis kötet utolsó írása egy drámaian szép búcsúzás a jó barát Kedei Zoltán képzőművésztől. Soraimat egy, a világhálóról lepóklászott Kurdi Imre által magyarított Nietzsche-idézettel zárom a Zarathrusztrából: „Többre tartom bizony, akinek tanítása saját tüzén kap lángra!”. Kicsi könyv, csak 105 oldalas, e lapok tüze erdőket gyújthat lángra. (Ezért ne égessünk könyveket se ma, se holnap. Se napfényes, se vírusos időkben!)

Bajna György