Napokkal ezelőtt Székelyud­var­helyen gyilkossággal fenyegetőző körüzenetek keringtek a gyerekek között. Ennek okán kerestük fel Kui Eszter Enikő pszichológust, hogy hogyan lehet az ehhez hasonló helyzeteket kezelni, mekkora szorongást okozhat mindez, illetve, hogy a gyerekek hogyan használják kellőképpen az internet adta lehetőségeket. − Manapság a gyerekeknek, akarva-akaratlanul több időt kell eltölteniük a számítógép/internet előtt. Ennek milyen pozitív és negatív hatásai lehetnek? − Az iskola miatt kell sok időt tölteniük a számítógép előtt most, és életkortól függ, hogy kinek mennyit. Vannak pozitív hatásai annak, hogy az internetes felületre költözött az iskola. Például az, hogy önállóvá válnak a gyerekek, megtanulják az idejüket beosztani, jobban tudják alakítani a napi programjukat, kicsi kontrollt kaptak az iskola, meg a tanulmányaik felett. A tanulásuk gyorsabb, kevesebb negatív stressz éri őket, mint az iskolában. Nincs annyi fegyelmezés, nincs annyi viselkedésprobléma, szekálás osztálytársak részéről, nincs annyi szidás. Tehát ezt a fajta nyomást megússzák. Ha az internetes felületen tanulnak, akkor egy anyagot annyiszor olvasnak el, néznek meg, hallgatnak meg, amennyire szükségük van, nem fut senki az anyaggal. Ismételhetnek nyugodtan, böngészhetnek, és szórakoztató is lehet. Határozott előnye is van: több a játék, nyilván, ha a tanár belefektette a megfelelő energiát. A negatív hatásai ugyanazok, mint amiket mindig mondtunk a tévézés vagy a telefonozások során: nagyon lecsupaszodik a kommunikációjuk. Egysíkúvá válik, csak a verbalitás, és az is puszta, üres. Tehát sokkal kisebb szókincset használnak, primitív lett a kommunikáció emiatt. A személyesség a kapcsolataikból kimarad, semmilyen metakommunikatív eszköz nem áll rendelkezésre, nincs hangszín, nincs hangerő, nincs suttogás, nincsenek gesztusok, ami a szocializációhoz nagyon fontos lenne. Ezzel együtt nincs egyenes, rögtönzött visszacsatolás. Nem látják azt, hogy amit mondanak, hogyan érinti a másikat: nem látják a szomorúságot, az örömöt, a mosolyt. Ennek nagyon káros hatása van, szerintem ez a legsúlyosabb probléma az internetes léttel. Nagyon sok tapasztalattól elesnek, ami visszaüt és a személyiségfejlődésükben meglátszik. Nehezen tűrik majd az elutasítást, a frusztrációt, nem kockáztatnak majd, mert nincs olyan tapasztalatuk, hogy nem olyan nagy dolog, és túl lehet azt élni, ha beszóltak. − Mi a véleménye, mennyi lenne a „pont elég” idő internet előtt? − Életkortól függ. Óvodásoknál azt szoktuk mondani, hogy egyfolytában legfeljebb fél órát üljön a gép előtt. Utána álljon fel és csináljon valami mást, de napi egy órát semmiképp ne haladja meg a képernyő előtt töltött idő. Iskolásoknál ez kicsit nőhet, szerintem az a kulcs, hogy ne üljön gép előtt sokat, megszakítás nélkül. Üljön egy órát, utána pedig csináljon mást: fusson, játsszon, mozduljon meg a mozgásigény miatt, enni-inni kell, ezek legyenek tudatosak bennük. A napi 3-4 óra pont elég. Hatéves korig egy óra, negyedikes korig két óra, három óra maximum, de ne folyamatosan, erre kell figyelni. − Mit javasol a szülőknek, hogyan lehet a legjobbat kihozni a jelenlegi helyzetből? − Három kulcsszót mondanék erre, hogy összefoglaljam: az egyik a keret, a másik a jelenlét és a harmadik a környezet. A szülőknek kell a keretet megszabniuk, a gyerekeknek szükségük van arra, hogy valaki felelősséget vállaljon azért, ami történik, és ezt a szülőnek kell megtennie. Ő tudja, mi elég, mi egészséges, ő látja a gyereke működését. De ezt a keretet nem tanácsos ráerőltetni a gyerekre, együttműködők mindig a gyerekek, a tinédzserek is, ha van szavuk a történetben. Tehát be kell vonni a gyerekeket a döntésekbe, leülni és megbeszélni, hogy milyen legyen ez a program és szerinte mennyi az az idő, ami elég. A döntés a felnőtté, de ha megbeszélik és én elmondják az érveiket, másabb lesz. A fókusz nem azon kell legyen, hogy nem szabad internetezni, mert a realitásban kell élnünk: mi magunk sem tudunk internet és telefon nélkül létezni, és a gyerekek életének is a része. A keretet a szülőnek kell megszabnia, de nem ráerőltetve a gyerekre, hanem megbeszélni vele. A környezet alatt pedig azt értem, hogy ahogyan be van rendezve a lakás, ahogyan használjuk ezeket az eszközöket, az segítség tud lenni. Például ha vannak olyan szabályok, hogy a telefont nem visszük be a szobába, vagy este kilenc után nem használom, vagy a telefont nem a szobámban, a fejem mellett töltöm, hanem a konyhában, a nappalian. Amikor internetezik, azt közös térben tegye, ne elvonulva. Segítsük azt, hogy a gyerek be tudja tartani ezeket a szabályokat, amiket felvállaltunk. Így a szülő is látja, hogy mi történik. A jelenlét az, hogy a felnőtt is ott van az életében. Az iskolával kapcsolatos feladatokban nagyon fontos volt segíteni őket, mert nem értették az applikációk használatát. De a jelenlét azt is jelenti, hogy a kommunikációjában segítsünk. Vannak gyerekek, akik kérnek segítséget, vannak gyerekek, akik ha valami nem sikerül, leblokkolnak. Ha a felnőtt jelen van, akkor megkérdezheti: hogyan boldogul, jelzett-e vissza a tanár, mit mondott, a csoporttársai mit jeleztek vissza, mondtak valamit neki, kikkel van jóban és így tovább. Ha valamiben elakadt, akkor hogyan tud a felnőtt segíteni, tanácsot adni. Mintákat adunk a gyereknek, hogyan oldhatja meg a szituációkat a virtuális térben. − Székelyudvarhelyen a kék bálnához hasonló „játék” indult, gyilkossággal fenyegetőző üzeneteket kapott több fiatal. A gyerekek a tanulással a közösségi médiába is belekóstolnak, így lehetséges áldozattá válva az ehhez hasonló helyzetekben. Hogyan előzhető meg, vagy hogyan lehet kideríteni, ha a gyerek ehhez hasonló helyzetbe került? − Nemcsak természet-kapcsolat kérdése, hogy mikor derül ki az, hogy a gyereknek problémái vannak. A viselkedése megváltozik, zárkózottabbá válik, állandóan körülöttünk van, nyomja ki a gépet, tünteti el a képernyőt, fél attól, hogy meglátjuk, mi történik. Ilyen esetben okunk van arra, hogy ránézzünk a tevékenységeire. Én arra bátorítom a szülőket, hogy ne féljenek attól, hogy belenézzenek a telefonba, nem tiltott terület. Ez azt jelenti, jelzek, hogy bejövök a gyerek szobájába, kopogok előtte, nem rontok rá, nem ellenőrizgetem, de ott vagyok az életében. Meg kell tanítani az internet használatát, mielőtt postaládát csinálok neki, elmondom neki, hogy mit hogyan tegyen. − Hogyan lehet nyomon követni a gyerek internetes életét, úgy, hogy el se tiltsák a szülők a technikai eszközöktől, közben a gyerekek magánélete is teret kaphasson, ellenőrzések nélkül? − A gyerek érettségétől függ, hogy mennyire vonulhat ki a szülő az életéből, mekkora szabadságot adhatunk neki. Az érettségével arányos a szabadság, amit kaphat. Amikor először készül neki Facebook-profil, akkor alap dolog, hogy tudja a felnőtt a jelszavát. Meg kell beszélni, hogy ez nem azért van így, mert nem bízunk benne, hanem a biztonsága érdekében. Biztosítanunk kell róla: csak vele együtt fogunk néha belenézni. Legjobb, ha a szülő mellé ül és elmondja, hogy szeretne belenézni, mi történik vele, bántják-e, minden rendben van-e. A gyerek számára is biztonságot jelenthet ez a kontroll. − Mire gondolhatunk abban az esetben, ha a gyerek törölni kezdi az üzeneteket, amelyeket nem akar megmutatni szüleinek? − Csak akkor bujkál a gyerek a szülő elől, ha fél tőle. Ha nem megértést, ha nem védést tapasztal. Ezt pedig úgy lehet elkerülni, hogy nem szidják, hanem gyerekként kezelik, tapasztalatlanként, akit tanítani kell. Ha valami negatív dologba belement vagy történt vele, akkor ne a számonkérés legyen az első dolog. Soha nem szabad megtámadni azért, amit mondott vagy írt. Érdemes megkérdezni, hogy mire gondolt akkor, mi történt, inkább támogatással lehet őket segíteni. Ez legyen a szülő motivációja: hogyan tud segíteni. Ha őt tesszük felelőssé, mert bajba keveredett, vagy olyan információkat adott magáról, amelynek nem tudta a következményeit, akkor ez részben a szülő hibája is. Nem szabad a gyereket megszégyeníteni emiatt. − Milyen hatással lehetnek a gyerekekre az ehhez hasonló internetes megfélemlítések? Hogyan lehet az okozott lelki sérüléseket leküzdeni? − Iszonyú szorongást okozhat nekik, nagyon erős félelmet, akár halálfélelmet is. Amivel egyedül nem tudnak megküzdeni, mert nem tudják, hogy mennyire reális az adott dolog. Ezért mondtam, hogy fontos a jelenléte a szülőnek. Ugyanúgy állnék hozzá, mint ahogyan megtanítottuk a gyerekeknek a tévéreklámok kezelését, hogy annak más célja van. Senki nem lesz boldog, ha egy üdítőt iszik örökké, és nem attól lesznek barátai sem. Azt kell megtanítani neki, hogy nézzen a dolgok mögé. Egy ilyen helyzetet is így kezelnék, elmondanám: tudom, hogy nagyon megijedt, de szeretnék valamit most tanítani neki. A szellemek nem írnak levelet, ha valaki meghalt, az a mennyországba került, a hitvilágunknak megfelelően félretesszük azt, akiről szól a történet. Mutatok egy cselt: nézzünk a dolgok mögé, megbeszéljük, hogy ezt miért csinálták, ezt egy olyan személy csinálta, akinek célja van, információkat akar gyűjteni stb. Nem arról szól, amiről beszél, hanem teljesen más céljuk van. Nekem nem attól kell félnem, hanem az ellen kell védekezzek, amiért ő ezt csinálja. Ez a kognitív része, az érzelmi részével pedig úgy dolgozom, hogy elmondom: én ettől meg tudom védeni, például kinyomtatjuk azt az üzenetet és elégetjük, mondunk rá egy varázsigét, valahogyan hatástalanítjuk. Átöleljük és megerősítjük abban, hogy semmi baja nem lesz, hogy az imádságnak ennél sokkal nagyobb hatása van, és nem tudnak minket bántani, amíg mi jó szándékúak vagyunk. A nyugodtságunkból pedig erőt merítenek. − Volt már tapasztalata ilyen esettel, ilyen helyzetbe került gyerekekkel? Ha igen, milyen érzéseket keltett a gyerekben, illetve milyen megoldási lehetőségek tárultak ön elé? − Én csíki környezetben ilyenfajta megfélemlítéssel nem találkoztam. Sokkal gyakoribb volt a szexuális tartalmú zaklatás, amikor filmeket, képeket töltöttek fel magukról, félelemből. Nagyon érdekes, hogy nem mérik fel a dolgok súlyát azok a fiatalok, akik feltöltenek magukról obszcén képet, azért, hogy elkerüljék a szexuális viselkedést élőben. Ez egyfajta zsarolás, érzik, hogy nincsenek valamihez megérve, és akkor kivédik ezzel. Nagyon kificamodott dolog és nagy a sérülésnek a lehetősége. Mivel nem személyes, nem kell átéljék a másik személy jelenlétét, úgy érzik, hogy ez egy egyszerűbb megoldás. Az ilyen sokkal gyakoribb. Ezeket inkább titkolják, mert ehhez szégyen kapcsolódik, a félelem pedig inkább felvállalható, mint a szégyen. Ezekre mindig fel kell készíteni a gyerekeket, hogy ilyen esetekben mit lehet, mit kell tenniük.

Szilágyi Dalma-Orsolya