Az utóbbi években egyre több szó esik a fiatalok, a diákok beszédkultúrájáról, szegényes, sokszor durva szókincséről. Sokan felháborodnak a fiatalok beszédstílusának fésületlenségén, mások azonban értékelik a szókincsük színességét, szóalkotásának ötletességét, játékosságát, képszerűségét… Az ifjúság szóhasználatának és szóalkotásának az indítóoka a csoporthoz való tartozásnak, a beavatottságnak a hangoztatása. Mint ahogyan az öltözködésben és a divatban, ugyanúgy a nyelvében is szereti az ifjúság a maga útját járni, az újat, a szokatlant, a rendkívülit. Az ifjúsági nyelvnek egyik válfaja a diáknyelv, ennek kialakulását nagymértékben elősegítette a tanulók közösségbe, csoportokba tömörülése. A másoktól való megkülönböztetés kifejezésére, önállóságuk bizonyítására egy külön csoportnyelvet használnak, amelyre jellemző a játékosság, az ötletesség, a képszerűség, de néha a durvaság és a tiszteletlenség is. A diáknyelv keletkezésében szerepet játszik a tréfálkozás, a vidám hangulat, a diákos csínytevés, az utánzás, a gúnyolódás, a vagánykodás is. A fiatalok, a diákok szókincsére, szóhasználatára már régen fölfigyelt a nyelvtudomány. Régi diáknyelvről néhány irodalmi mű is adatokat szolgáltat: Jókai Mór például az És mégis mozog a Föld című regényében, a Csittvári krónikáról szóló fejezetében oldalakon át sorolja a korabeli debreceni diákélet sajátosan latin szavait. Móricz Zsigmond is fölhasználta a debreceni kollégium diáknyelvi szavait a Légy jó mindhaláligban. 1886-ban Barcza József szintén a debreceni diákszókról írt. 1889-ben Csefkó László a bajai diáknyelvről készített dolgozatot. Az első nyelvészeti megközelítés Dobos Károly: A magyar diáknyelv és szótára című könyvecskéje. 1908-ban Benedek Károly: A mi diákjaink beszédéről címmel közölt tanulmányt. Az ifjúsági nyelv alapos elemzését Bárczi Géza: A pesti nyelv és a Jegyzetek a budapesti népnyelvről című tanulmányaiban végezte el. Kovalovszky Miklós is üzent Csiriznek és társainak, Az ifjúság nyelvéről című cikkében. Maga az ifjúsági nyelv terminus is az ő cikke nyomán terjedt el. E cikk után többek között Bachát László, Büky László, Deme László, Grétsy László, Guttman Miklós, Koltói Ádám, Ladó János, Lőrincze Lajos, Mizser Lajos, Szűts László és sokan mások tollából kisebb-nagyobb tanulmány, cikk jelent meg ebben a témakörben. Igen alapos tanulmánya született 1972-ben az újvidéki Matijevics Lajosnak: A vajdasági magyar diáknyelv címmel. 1984-ben Az ifjúság beszédkultúrájáról címmel cikkgyűjtemény jelent meg Deme László szerkesztésében. Thoman Mónika és Tóth Kornélia: Magyar diákszótár (1965–1980) 1994-ben jelent meg Budapesten. Az Anyanyelvápolók Szövetsége két ízben is pályázatot írt ki – 1964-ben és 1972-ben –, s ez utóbbira az ország különböző részeiből és a határokon túlról is közel kétszáz pályamű érkezett. Ebből az anyagból állította össze Kardos Tamás és Szűts László a Diáksóder. Hogyan beszél a mai ifjúság? című kötetet. A diáknyelvi szavakat, kifejezéseket megvizsgálva állíthatjuk, hogy az új szavak keletkezésének leggazdagabb forrása a diáknyelvben is a szóalkotás – szóképzéssel és szóösszetétellel. A szóképzés részesül előnyben, a diákok különösen kedvelik a tőcsonkítást, a kicsinyítő és más képzőket. Pajkosság, tréfás kedv, gúnyolódás szólal meg a cigi, cuki, köszi, csoki, diri, doli, oszi, csini, pulcsi, dolcsi, info szavakban, valamint a bicaj, suláj, maflicsek, kolesz szavakban. A matek, a biosz, a kornyika, az agyaróra (magyaróra) szavak esetében is a játékos, tréfás kedvvel állunk szemben. A köznyelv ma általában a régi összetételek analógiájára hoz létre új összetételeket. A diáknyelv nincs tekintettel ilyen nyelvhelyességi követelményre, a szóösszetétellel is meg akarja hökkenteni a hallgatóságot. Egymástól igen távoli két fogalomkörből veszi a szavakat, s így erősebb a belőlük keletkezett szavak összekapcsolásának stilisztikai hatása. Fokozza a komikus vagy meghökkentő hatást az, hogy az előtag vagy az utótag vagy mindkettő sokszor metafora. Alakilag az összetételek zömében alárendelő viszony van a két tag között: agytankolás – tanulás agytröszt, észgyár – jó tanuló bőregér, csontkollekció – sovány bűzrúd – cigaretta drótkecske – kerékpár földesztergályos – földműves kultúrmadzag – nyakkendő lórakéta – lovas kocsi pataborító – cipő porszívó – orr tetűpuska – fésű zsiráfgondozó – magas ember A diáknyelv gazdagításának másik eszköze a névátvitel, amikor egy jelenség, egy fogalom nevét egy másik jelenség, fogalom megnevezésére használjuk. Így lesz a bogyó – szem, a dinnye – fej, a mosogatórongy – szétbomlott füzet, a parabola – fül, a szilva – lány, a toll – haj… Szókölcsönzéssel is gazdagodhat a diáknyelv, leggyakrabban az argóból, a tolvajnyelvből kerülnek át szavak, kifejezések a diákok beszédébe. Az erdélyi diákok is szívesen használják a lóvét, a dohányt, amit a muttertől vagy a fatertől kunyerálnak, tarhálnak, sokan bagót, cigit vásárolnak, hogy a spiné előtt felvágjanak, de aki esetleg melóval keresi meg a gubát, az esetleg bringára gyűjt, kicseréli a szerelését, esetleg kajára költi… Tantárgyak szerint vizsgálva a diáknyelvet, természetesen az iskola, a tantárgyak, az emberi testrészek, a ruházat stb. nevei szerepelnek a leggyakrabban: A csajok meg a srácok kolostorba, börtönbe járnak, a lélekharang, a diákőrangyal, a verkli jelzi, hogy órára – englis, fizi, biosz, törcsi, igeórára – kell menni, édes mamanyelvet kell tanulni, vagy éppen soványítórára vagy óbégatórára várja őket a tanci, a nyanya, a rabőr, a fáraó, klóranyó…, akik természetesen – tuti – feleltetnek is – földrengés –, és ha nincs pillancslap, akkor bizony a tökkelütött elzengi a hattyúdalát, elégtelen osztályzatot – dacit, fát… – kap. Érdekes lenne lerajzoltatni a tanulókkal azt az alakot, akinek a feje dinnye, fűrészporraktár, kókusz, a haja szalmakazal, toll, a szeme radar, az orra ormány, a szája levesfúvó, a füle vitorla, a keze pata, a hasa demizson, a lába csülök, virgács… Az ilyen alak ruházata sem lehet más, mint rabruha, bolonding, a sapkája tetűborító, a nadrágja szuperrongy, nyakkendője pedig csirkebél… Kolozsvári Grandpierre Emil fogalmazott így: „Tömör gyönyör ilyen kifejezéseket hallani…” A köznyelvi szavak, kifejezések általában jelentésbeli és alaki változásokkal kerülnek át a diáknyelvbe. Máskor változatlan jelentéssel és hangalakkal használják tanulóink, fiataljaink pl. a tabu fogalmak neveit. Nagyon sokszor szemérmesség nélkül és a beszédhelyzet figyelmen kívül hagyásával néven nevezik, szinte már töltelékszóként használják ezeket a szavakat… Vannak aztán a verekedésre, a pusztulásra/pusztításra, a halálra vonatkozó megnevezések, amelyek széles skálája nagy mennyiségű szinonimasorban az ifjúsági nyelv része is. Azt is tapasztalhatjuk, hogy a fiatalok szóhasználatában a közöny, a részvétlenség társul ezekhez a szavakhoz. A háborús filmekben, a horror- és a fantasztikus filmekben sokszor az erősebb, a győztes, a pusztító oldalára állnak, nem a pusztulás ragadja meg őket, hanem a pusztítás ereje, nagysága, a mindenáron való győzelem, ezek a szavak már a diáknyelv vadhajtásai, nyesegetnivalói. Sok tanár és szülő inkább bosszankodik a diákság beszéde miatt, úgy véli, ha elnézi ezeket a sajátos diákszavakat, szemet kell hunynia az állati, oltári, irtó klassz, nyugi kifejezéseken át az ocsmány kifejezések fölött is. „Nemcsak megértem, de örvendek is az ilyen aggodalmaknak. De mint minden nyelvi tény megítélésében, ez esetben is mérlegelésre van szükség. A szellemes, leleményes szóalkotások, nyelvi fordulatok használatát a maga helyén, a tanulóközösségen belül nem kell hibáztatnunk. Természetszerűleg ott is óvni kell őket a túlzásoktól. Szülői és tanári feladat a nyelvi igényesség megkövetelése, annak tudatosítása: hol, mikor, kivel, hogyan kell beszélni. A tanulónak tudnia és éreznie kell, hogy a diáknyelv fordulatos szavai, amelyek diáktársaik között megfelelő társalgást biztosítanak, a felnőttekkel szemben, ezek környezetében már az illetlenség határait súrolják” – tanácsolja Murádin László. Grétsy László is azt vallja: „Az ifjúsági nyelv figyelemre méltó és megbecsülésre érdemes, de nem szabad hagyni beszennyeződni, mert akkor elveszti vonzó arculatát, s ezzel együtt értéke is nagy mértékben csökken”. S azon se háborodjunk fel, hogy a fiatalok beszédstílusa ilyen vagy olyan. Szüts László idéz egy régi szerzőt: „A mai fiatalság nem ér fel velünk. Viselkedése szabados, ruházata bosszantóan rendetlen, hajviselete illetlen. Szórakozásai, táncai nélkülözik a méltóságot. Szomorú a szív, amikor az ész rádöbben, nekik kell majdan helyünkre lépni…” Ezeket a sorokat ma is le lehetne írni, el lehetne mondani, holott több mint kétezer évvel ezelőtt kesergett így az ismert drámaíró és filozófus: Seneca… Málnási Ferenc ny. magyartanár, Brassai Sámuel Gimnázium, Kolozsvár