A hogy lassacskán kezdek az elhomályosult látásom kiváltotta érzések, értelmezések, felfedezések taglalásának végére érni – nem mintha nem lenne még számtalan megválaszolatlan kérdés és jó néhány gondolat, amit ez a helyzet előhozott, ám ezeket majd menet közben fogom beleszőni az elbeszélésembe –, tehát ahogy a legfontosabbak kezdenek a helyükre kerülni, annál inkább kezdem észrevenni azt, ami körülöttem történik. Márpedig tél van, és én nem szeretem a telet. Nyugodtan gondoljon rólam mindenki azt, amit akar, amiért nem állok be a csíki télimádók nagy táborába. És elrettenve nézem, nem írom le, mert az már egyfajta diagnózis is lenne, milyen csúnyán minősítem magamban azokat, akiket a tévében láthatunk a németországi hegyekben, arról nyilatkozva, hogy ők még maradnak, imádják a sízést, a nagy havat, és hasra vetik magukat a hatalmas hóban, miközben a közelben a lavina már emberéleteket is követelt. Lelkük rajta, és azért kívánom, hogy kerülje el a lavina, ha már egyéb agyi dolgok eltalálták. Na, mivel a telet nem szeretem és egész véletlenül – vagy mégsem, mert véletlenek talán nincsenek?! – a napokban többször jöttek velem szembe a Marokkóról szóló bejegyzések, és ezzel együtt a saját marokkói emlékeim, ráadásul, mielőtt elhomályosult a látásom, a tengerrel és városaival foglalkoztam, ezért úgy döntöttem, hogy a nyár és a napsugár utáni vágyakozásomat azzal igyekszem kissé csillapítani, hogy Marokkóhoz – hivatalosan Marokkói Királyság – járok vissza egy kicsit melegedni. Marokkó, ez a különös, nehezen áttekinthető és megfogalmazható ország ugyanúgy nem az igazi Afrika, mint ahogyan Egyiptom sem az, állítják a hozzáértők, de bizonyos értelemben ők maguk is. Hisz én is meggyőződtem róla, hogy úgy beszélnek a kontinens többi részéről, mintha saját országuk nem is azon helyezkedne el, mintha az északi arab világnak semmi köze nem volna a fekete Afrikához, a feketék földrészé- hez. És talán van is benne valami. Az ország hosszú hivatalos neve Nyugati Királyságot jelent, mintha jelezné, hogy ez a keleti kultúrájú ország bizony igen szoros kapcsolatban áll Nyugattal és nagyon sok mindent magába is olvasztott belőle. Felvilágosult, a kivonuló franciák kultúráját, egyáltalán az európaiságot tisztelő uralkodója 1957-ben szultánból királlyá nevezte ki, át magát, elindítva azt a folyamatot, amelynek eredményeként Marokkó (az 1996-os alkotmánya szerint) alkotmányos, demokratikus és szociális monarchia lett. Ráadásul szerelemből nősült, ezért csak egy felesége volt. A burka viselése sem kötelező azóta, és az ország a kontinens legbiztonságosabbja. Ezzel szemben nekünk, irodalmilag a legafrikább Afrika, hisz Rejtő Jenő tette emlékezetessé, aki nagy előszeretettel használta regényei helyszínéül, ahol az igazi, vad, szívet-lelket emésztő ismeretlen sivatagi világ szimbólumaként jelenik meg. Mint ahogyan az országnak más magyar vonatkozásai is vannak a több generációt is elbűvölő Humphrey Bogart és Ingrid Bergman szereplésével készült világhírű filmnek, a Casablancának köszönhetően. A filmet ugyanis az Amerikába származott, de magyar zsidó eredetű Kertész Mihály rendezte, és Oscar-díjat is kapott érte, az üldözött, de megmentett hős pedig a magyaros nevű cseh Victor László. Az emblematikus hellyé vált város azonban szinte mindig csak sötétben vagy párás-ködösen látható benne, talán a film hangulatát jelzendő, de nem csak. Az az igazság, hogy mi is eléggé borúsan ismerkedtünk vele, ott lógott fejünk fölött az eső lehetősége, de szerencsére csak fenyegetett. Pedig Casablanca lényegében fehér. Nem tudom pontosan, honnan kapta a nevét, valószínűleg egy fehér házról – ilyen furcsán egyes számban –, de valóban az összbenyomás is fehér, meg néha csak úgy séta közben is egyszer csak rádöbben az arrajáró, hogy nini, milyen fehér utcában járunk, vagy íme, milyen hatalmas hófehér épület bukkant föl a piszkosfehér utcában. Casablanca a tengerparton fekszik, az ország gazdasági fővárosa, ráadásul legnagyobb kikötője és ugyanúgy magán hordozza azt a furcsa köztes hatást, mint az ország szinte minden része. Talán csak az eldugottabb vidékei képeznek ez alól kivételt. A város sokkal kevésbé romantikus, mint a film alapján várnánk. Igaz, ottjártunkkor borús is volt, ami inkább rossz kedvet, mint titokzatosságot szült a lelkünkben, de nem ezért tűnt kevéssé jelentősnek vagy nem nagyon egyedinek. Casablanca tengerpartján azonban, valójában a tengerben feltöltött alapon emelkedik egy rendkívüli létesítmény: az Allaht imádó világ második legnagyobb mecsete, a világ legmagasabb – 210 méteres – minaretjével, amely II. Hasszán tiszteletére épült, és ezért a nevét is viseli. Hogy az épület méreteiről valami fogalmunk legyen, csak annyit említenék, hogy belsejében elférne a párizsi Notre-Dame. A templom bronz és titán ötvözetű kaput kapott és percek alatt szétnyitható alumíniumtetőt. Iszonyú mennyiségű, végtelenül aprólékosan és művészien kidolgozott gránit, márvány, cédrus, aranyozott mozaik, faragott gipszbordűr adja az építmény páratlan szépségét és hangulatát. Ez az ország egyetlen, hitetlenek számára is látogatható mecsete. Állítom, hogy élmény volt barangolni benne és körülötte. A legfurcsább azonban az volt, hogy benn járván voltak pillanatok, amikor szinte elfelejtettem, hol is bámulok, annyira kevéssé arab hangulatot árasztott a jellegzetes arab díszítőelemei ellenére, illetve azokkal együtt. Elég ha csak a tükörfényes márványpadlóra gondolok, amelynek díszítése bármelyik középkori olasz templomban is gyönyörködtethetne. A másik érdekes benyomásom a mecset külső összhatása volt, amelyben a minaret inkább hasonlított egy gótikus templom harangtornyához, mint ahogyan az egész épületegyüttes sokkal inkább hatalmas, kissé duci templomot idéz, ha kissé távolabbról nézzük. Mint ahogyan néztük is, amint szinte a tengerben lebegett. Persze az utunkon, pontosabban úton-útfélen láttunk mecseteket, hisz az arab világ ugyanúgy tele van velük, mint a katolikus a maga templomaival. Azzal a különbséggel, hogy míg az előbbieket szinte állandóan belakják a hívők, és világszerte újabbak és újabbak épülnek, néha a legváratlanabb helyeken is, addig az utóbbiak már sok helyütt, gyakran épp a legkeresztényibb európai országban vagy omladoznak, vagy jobbik esetben képtárakat, kiállításokat rendeznek bennük. Érdemes rajta elgondolkozni. Albert Ildikó