Ma zárul a kolozsvári Minerva Galériában a csíkszeredai művészeket tömörítő Stúdió 9 csoportosulás Készen-lét című tárlata. A kiállított műveket Székely Géza grafikus méltatja. [caption id="attachment_48644" align="aligncenter" width="2000"] Kristó Róbert: Árnyék és fény játéka I.szénrajz, 50 x 70 cm, 2015[/caption] Készen-lét: talán ezzel a kétértelmű kifejezéssel jellemezhetjük legtalálóbban a kolozsvári Minerva Galériában megnyílt Stúdió-9 tárlatának összképét. Egyrészt mivel a kiállítók mindegyike önálló arculattal bíró, kiforrott hangvételű képzőművész. Ekképpen tehát a saját útját járó öntörvényűség, „készenlévőség” jellemzi képi világukat, amely ugyanakkor nem zárja ki a továbblépésre, a változásra való „készenlétet”, naprakészséget sem. Annál is inkább, mivel a jelek szerint mindannyian nyitottak nem csak „a hely szelleme” nyújtotta inspirációkra, de fogékonyságot mutatnak a kortárs képzőművészeti törekvések iránt is. Másképpen fogalmazva: az elefántcsonttoronyba való visszavonulást elutasító, a mások alkotótevékenységére figyelni képes magatartásnak tudható be nagyrészt, hogy megszülethettek azon sokszínű és árnyalatokban gazdag, évenként megismétlődő közös tárlatok, képzőművészeti megnyilvánulások, amelyek visszaigazolták a csíki képzőművészek eme csoportosulásának életképességét, meglétének szükségességét.   [caption id="attachment_48645" align="aligncenter" width="2848"] Gergely Miklós Csaba: Dávid és a maszkolaj, vászon, 50 x 60 cm, 2015[/caption] Történt persze mindez úgy, hogy minduntalan, alkalomról alkalomra (természetszerűleg) előtüremkedik a kétely: van-e értelme, lehet-e alkotói csoportban, közösségben gondolkodni és cselekedni? Adott-e a lehetőség a csoportként történő megújulásra, továbblépésre? Újból és újból önvallatásra, számonkérésre késztető felvetések, amelyekre, úgy tűnik, ez alkalommal is sikerült meggyőzően előremutató választ adnia a Stúdió-9 égisze alatt kiállító tizenegy képzőművésznek. Nézegetve és eltűnődve a tárlaton bemutatott alkotásokon, felmerül ugyanakkor a kérdés: mennyiben érhető tetten a csoportosulás alkotói viszonyulásában a couleur local, a helyi jelleg? És egyáltalán: szükségesek-e a külsőségekben megmutatkozó lokális, helyi jegyek meglévősége? Válaszunk mindezen faggatózásokra leginkább talán a borgesi értelemben fogalmazható meg, miszerint a helyi jelleg, a genius loci elsősorban az adott műalkotás/műalkotások formai megoldásában, szellemiségében, mágikus kisugárzó erejében kell megmutatkozzon. Ilyen vonatkozásban megállapítható: a tárlaton látható művek egyik vonása a formai zártság és üzenethordozó jelleg. Ugyanakkor azt is mondhatnánk, hogy egyfajta készen-lévőség, befejezettség érzetét keltik a szemlélőben, mintegy visszaigazolva a Hamvas Béla általi, az erdélyi géniuszra vonatkozó megállapítást, miszerint a maga szakadékos, balladás mivoltában az erdélyi szellemiség „készebb”, mint akár a nyugati, akár a déli vagy keleti. Szó szerint idézve: „Készebb, vagyis befejezettebb, kiműveltebb, határoltabb, egyénibb, kristályosabb és felismerhetőbb.” Ugyanakkor ezen alkotások fontos vonását képezi az avantgárd és neoavantgárd, netán posztmodern irányzatok hatása, valamint azok egyénenként történő, átlényegítő beépítése. Ekképpen ki-ki a maga személyes látásmódja mentén – a hűtlen hűség jegyében – úgy viszonyul a couleur localhoz vagy másképpen a genius locihoz, a hely szelleméhez/szellemiségéhez, hogy egyben igyekszik beágyazódni a kortárs európai képzőművészet törekvéseibe, hozzájárulva egyben a Stúdió-9 csoportosulás arculatának formálódásához. [caption id="attachment_48646" align="aligncenter" width="2600"] Nagy Ödön: Megtisztulásterrakotta, 45 x 42 x 42, 2017[/caption] Közelebbről szemügyre véve a kiállítók alkotói „habitusát”, észrevehető, hogy Xantus Géza művészetét a hideg és meleg színek kontrasztjára épülő, artisztikusan kivitelezett neoklasszicista hangvétel jellemzi. Témaválasztását pedig a szakrális és profán élet- és létdimenzió (látszólag) ellenpólusú szféráinak a mai ember szemszögéből történő értelmezhetősége határozza meg (Lépések, A vándor, Piéta, Közös tér). Kristó Róbert fotografikai eljárásban, illetve frottázsos szénrajzban kivitelezett két, tulajdonképpen kvázi diptichonja (Árnyék és fény játéka I–II.) gondolatébresztően „párbeszédes” formában jeleníti meg, hogy miképpen jöhet létre adott esetben a különféle technikák közti átjárhatóság, illetve kölcsönösen miként válhatnak egymás ihletadó forrásaivá. [caption id="attachment_48647" align="aligncenter" width="2600"] Xantus Géza: Lépésekolaj, vászon, 90 x 90 cm, 2017[/caption] A maszk mint a rejtőzködés kelléke és szimbóluma nyer „külön bejáratú” értelmezést Gergely Miklós Csaba realisztikus felfogású olajfestményein (Maszk Bacchusnak, Maszk Juditnak, Dávid és a maszk). Érdekfeszítő szembesülni azzal, ahogyan a tanulmányszerűen kivitelezett konkrét formák és az ecsetkezelés „szabad játéka” folytán kialakított felületek sugallatos ellentétességéből kibomlik a voltaképpeni téma. A lélek bugyraiba vagy akár az ösztönvilág „övezeteibe” nyújtanak betekintést Botár László drámai hangvételű, szürrealisztikusan expresszív, a gesztusfestészet jegyében fogant, kiforrott látásmódról tanúskodó akril festményei (Parázson edzett szándék, Szerelmes ég, Hamis törekvés, Stockholmi emlék). Szűkszavúan tömör (a festészet és a grafika határán mozgó) képi világuk pedig a képzettársítások széles körét villantják fel a nézőben. A különböző anyagok használatában rejlő képalkotói lehetőségek hiteles „lenyomatait” fedezhetjük fel Ráduly Mária Piroska akvarell, tustinta és textilfesték alapanyagú, szürrealisztikusan expresszív alkotásaiban (Átváltozások I–II., Átkelők, Ébredések). Kivételes műgonddal kivitelezett, lírai hangvételű látomásos munkák, amelyek lebegésérzetet keltenek. A tapasztalati valóság és a mesevilág közti átjárhatóság képi lehetőségeit kutatja vegyes technikájú festményeivel Váncsa Mónika, segítségül híva a gyermekek felszabadultan előítélet-mentes, „gravitáció nélküli” valóság-érzékelését, valamint az abban rejlő varázslatosságot, mágikus erőt (Kisüt a nap... hurrá!, Viszonyok I-II., Moraj I–II., Gyermekkorom emlékei). Pop-art hatásokat beépítő, szürrealisztikusan szimbolikus látomások Turcza László montázsszerű festményei (Kotta nélkül játszom az életem I–II–III–IV., LGT.). Találó saját munkásságával kapcsolatos vallomása, miszerint tulajdonképpen vizuális és auditív élményeit, álmait gyúrja képpé. Magán-mitológia-keresés: így összegezhetnénk Szabó Árpád formailag nagyvonalú, színvilágában mélyzöngésű olajfestményeinek (Család I–II–III., Teremtő, Varrat) lényegi vonását, amelyek a maguk szakadékosan balladai hangvételével az élet, a létezés titkait firtatják. [caption id="attachment_48648" align="aligncenter" width="2535"] Ráduly Mária Piroska: Átkelőkpapír, vegyes technika, 40 x 40 cm, 2017[/caption] A szóban forgó tárlat másik erőssége a szobrászati „részleg”, amelynek alkotásait a tömörségre való törekvés jellemzi. Így Bara Barnabás archaikus fogantatású formavilága a dolgok, jelenségek őseredetére kérdez rá, miközben megálmodott archetipikus jeleit fában örökíti meg (Ős, Idol, Szem, Nő, Fantom). Nagy Ödön terrakottában vitelezi ki a sommásan összegző formák és a részletező műgonddal megoldott felületek dialógusaként felfogott térplasztikai gondolatait (Hirdető, Megtisztulás). Gergely Zoltán vegyes technikájú szobrai pedig a maguk letisztult formavilágával, illetve filozofikus fogantatású gondolatmenetével kozmogóniai (Magringató) és kultúrtörténeti (Kariatida) „terekre” röpítik a nézőt. Az Özvegy című alkotása pedig akár a hűség mementója is lehetne. Egy tárlat, amely megmutatkozási lehetőséget nyújt tizenegy alkotóművész számára, akik hisznek a művészet megtartóerejében. S éppen ezért fontosnak vélik, hogy csoportba tömörülve, egymással megosszák időközönként tapasztalataikat, tettrekészségre, készen-létre buzdítva egymást. Ezen, közös áldozathozatalra is képes viszonyulás ugyanakkor, minden bizonnyal olyan szellemi értékek létrejöttét is generálja, amelyek másképpen nem jöhetnének létre.