A sport minőségi életszínvonalat biztosít, fejleszti a tanulási képességet, a koncentrációt, szellemi kapacitást. A mai virtuális világ mellé valódi fizikai élményt, közösséget kapcsol. Elengedhetetlen az immunrendszer erősítéséhez, örömteli életerős fiatalokat nevel – vallja Pitó Noémi, a csíkszeredai Segítő Mária Római Katolikus Gimnázium testnevelő tanára, aki gyakorlatilag azóta az intézmény oktatója, amióta felhagyott az aktív sporttal. Nagyon szereti munkáját, és ez meglátszik élete minden területén. A tanítás mellett ma is hódol a szabadidősportoknak, szeret túrázni a hegyekben, kedveli a néptáncot és tagja egy olvasóklubnak, mert számára az olvasás öröm, kikapcsolódás, tudás, felfedezés.

– Mikor és hogyan került kapcsolatba a sporttal? Beszélne kicsit a kezdeti elindulásról?

– Személyes kapcsolódásom a sporthoz első osztályos koromra vezethető vissza. Az iskolában toboroztak gyerekeket az alpesi sísport kedvelőihez, így kerültem hétévesen a Csíkszeredai Iskolás Sportklub alpesisí-csapatába, amely pályafutásom első tíz évét kísérte. Már az első szárazedzések alkalmával szívembe zártam a mozgás lehetőségét, szépségét és feltöltő erejét. Ezekben az években az ország legrangosabb versenyein, illetve külföldi megmérettetéseken sikerült számos díjat, kupát, érmet szereznem. Ezekből említenék néhány mérföldkövet: életem első nemzetközi versenyén harmadik helyezést értem el 1991-ben a jugoszláviai Bambi-kupán (gyermekkategória); ifjúságiként országos bajnoki címet tudhattam magaménak 1995-ben Brassó-Pojánán; az 1996-os törökországi Balkán-bajnokságon negyedik helyezést tettem tarsolyomba, majd egy hónapos ausztriai felkészülésnek köszönhetően újabb versenyek díjazottjaként nyertem kvalifikációt a Svájcban megrendezésre kerülő ifjúsági világbajnokságra. Ezen a versenyen különféle okok miatt mégsem tudtam elindulni, de még így is életre szóló élményt, tapasztalatot nyújtott számomra. 1996-ban a svájci vébén, pontosabban Hoch-Ybrig sípályáin ünnepeltem tizennyolc éves születésnapomat, ahol sítársaim a következő idézettel köszöntöttek: „A cél mindig valaminek a vége, de sohasem a vég a cél.” És ez valahogy így alakult további életem során is. A Márton Áron Gimnázium diákjaként érettségiztem, majd a brassói Transilvania Egyetem testnevelési szakán szereztem diplomát kétezerben.

– Egy sportolónak mindig számolnia kell a sérülésekkel. Mit tud Ön mondani erről saját tapasztalatai alapján?

– Az egyetemi évek alatt a Csíkszeredai Sportklub és a brassói egyetemi csapat kettős leigazoltjaként képviseltem tovább a romániai alpesi sísportválogatott csapatát. A versenysport mellett tanulásra adtam a fejem. Történt aztán, hogy egy szesszióban egybeesett a vizsgaidőszak a felnőtt országos bajnoksággal. Hiába az érdemösztöndíj, illetve a felnőtt országos bajnokság második helye szuperóriás műlesiklásban. Az 1997–1998-as szezonban balesetet szenvedtem: bordatörés, súlyos nyakcsigolya-sérülés és számtalan zúzódás. Azonban, ahogy már korábban megtanultam, „a vég sohasem lehetett a cél”. Egyéves felépülésem közben érlelődött meg bennem a jól ismert mondás, hogy ha a sors citromot ad, készítsek belőle limonádét, így aztán a balesetet követő évben az ösztöndíjjal járó előnyöket próbáltam kamatoztatni és kiélvezni, míg végül sikerült a sípályára is visszatérnem. Először reklám-síversenyeken kezdtem részt venni, ahol nagyobb díjakat nyertem, mint addigi pályafutásom során összesen. Majd újból kipróbáltam magam az országos versenyeken, harmadik, negyedik helyeket értem el. Ezzel már a lelkem is megnyugodni éreztem.

– Mikor kezdte testnevelői pályafutását? 

– Visszatértem Csíkszeredába, ahol a 2001/2002-es tanévtől a Segítő Mária Római Katolikus Gimnázium testnevelő tanárnőjeként dolgozok. Ekkor hagytam abba a versenysportot, de nem szakadtam el teljesen a sívilágtól, ugyanis az új évezred elején a csíkszeredai Tanulók Klubjánál is dolgoztam fél normával öt évet, újabb sízőket nevelve. A sport és testnevelői munka szépségei ezután kezdődtek: megtapasztalni egy kisgyerek örömét, amikor sikerrel veszi be az első kanyart a sípályán, látni, ahogy teljesítményként éli meg a felvonózás sikerét. Elindítani egy gyereket az első versenyén, bátorítani, magabiztosságra nevelni. Szeretetet adni és viszontkapni.

– Mint mindenben, ebben a munkában is megtalálhatók a szépségek és nehézségek egyaránt. Mi jelenti Ön számára a legnagyobb kihívást vagy nehézséget, de ugyanakkor pluszként is felhasználható?

– Az iskolai oktatásban a testnevelés értékteremtő és magatartásformáló feladatát érzem a legnagyobb küldetésemnek. A tanóra keretében egységben, egy folyamatban alakul ki az egészség, erkölcsi tudat, meggyőződés, érzelem és magatartás. Testnevelői munkámmal sportolni tudó, sportolni vágyó diákokat szeretnék nevelni, olyan egyéniségű személyeket, akiknek az életében az élményszerzés, a személyiség fejlesztésének, valamint az egészség megőrzésének fontos eszköze a sport. Nehézségként éltem meg, különösen pályafutásom kezdetén, elvárásbeli különbséget tenni testnevelésóra és versenysport között. Mára már sokkal inkább az motivál, hogy minden diák lehetőségeihez mérten hozza ki magából a maximumot. Tudatosítani, hogy mindenki célba ér, ha nem áll le az úton. Az úton való haladás az, ami nehézségeivel, buktatóival együtt alakítja, formálja személyiségünket. Célba érésnél már többszörösen is nyertes pozícióban vagyunk. Elégtétel számomra a diákok pozitív visszajelzése, életöröme, alkalomadtán közösen járni egy úton, együtt megélni sikereket. Felemelő érzés számomra, amikor ballagás után már életük útját járva is felkeresnek egy személyes beszélgetésre. Ugyanakkor kerültek ki közülük edzők, testnevelők, fitneszoktatók, akikre már én magam is támaszkodhatok szakmailag. Számtalan alkalommal mesélnek sikereikről, nehézségeikről, véleményt kérnek vagy éppen én fordulok feléjük kéréssel – beszélt munkája előnyeiről és nehézségeiről Pitó Noémi tanárnő. Osztályfőnökként is folyamatosan kihívások előtt érzem magam. Mivel saját gyerek, család még nincsen, talán akarva-akaratlanul is folyamatosan azon találom magam, hogy hol az egyik osztályom emlékei elevenednek fel, hol a másik csínytevései. Egyszer én szurkolok nekik, máskor meg ők nekem. Észrevétlenül is tapasztalom, hogy felelős vagyok a rózsáimért.

– Hogyan telnek a mindennapjai?

– Jelenlegi sportéletformám már nem versenyorientált, sokkal inkább egészségmegőrzés céljából tudatosan felépített sporttevékenység. Ezek közül elmaradhatatlan a sízés, mely időnként még oktatásalapú, de egyre többször szórakozás, kikapcsolódás célzatú is. E mellé sorolnám az úszást is, melyet szintén van lehetőségem oktatni az iskolai úszóprogram keretén belül. Azonban lazítás céljából is gyakran beiktatom a heti mozgásomba. A kerékpározást, futást ugyancsak rendszerességgel végzett ciklikus tevékenységeim közé sorolnám, valamint a kihagyhatatlan hegyi túrák feltöltődést adó örömét. Továbbá igen nagy szenvedéllyel hódolok a néptáncnak, népi kultúrának, mely teljesen más értékes utak lehetőségét nyitotta meg előttem. Ugyanakkor aktív tagja vagyok a Kalot Egyesület keretén belül zajló In Libris Libertas Olvasóklubnak, melyet minden hónap harmadik hetében tartunk. Számomra az olvasás öröm, kikapcsolódás, tudás, felfedezés.

– Mi jelenti Ön számára a legnagyobb motivációt, fő mozgatórugót az életben?

– Ezzel az élettapasztalattal és a folyamatos fejlődés igényével igyekszem diákjaimnak útmutatást adni az élethez, irányelvet nyújtani a sportéletükhöz, testkultúrájukhoz, hogy a mozgás szabadon választott mindennapi életforma legyen életükben. Hálás vagyok szüleimért, tanáraimért, edzőimért, oktatóimért, egykori és jelenlegi kollégáimért, mert nagyon sokan mély nyomot hagytak életemben. Szívem szerint névleg felsorolnám őket, és biztosan senkit nem felejtenék ki. Köszönetemet tudom kifejezni útmutatásukért, jelzőlámpa és védőkorlát szerepükért, feltétel nélküli szeretetükért. Ezzel egyidejűleg hálás vagyok diáktársaimért, a felejthetetlen sítársakért, barátaimért a közösen és együtt megélt élményekért, sikerekért. Hála az életemben történtekért, ugyanis hiszem, hogy minden okkal történik, és hogy mindenre van felelet.