borús égbolt
közepes eső
A buli, ami „halovini”
Semmi közünk hozzá, tőlünk teljesen idegen a Halloween, mégis fiataljaink számára lassan minden évnek legalább annyira jelentős napjává válik, mint a Valentine’s Day. Mert hiába van nekünk is Bálint-napunk, amely a szerelmesek védőszentjének napja, s így nyugodtan lehetne mifelénk a szerelem, a szerelmesek ünnepe, nekünk mégis az amerikás, piros szívecskés-csokoládés Valentine’s kell, és kész. És szintúgy állunk a Halloween-nel. Van nekünk Mindenszentekünk, meg halottak napja, de ezeknek egyre nagyobb „ellenlábasa” a szintén Amerikától koppintott maskarás-töklámpás ünnep.
Nincs is ezzel nagy baj, ha tudjuk helyükön kezelni a dolgokat. Ha sikerül a különböző rémisztő maskarákba beöltözött és a jeles nap tiszteletére önfeledten bulizó ifjak számára egyértelművé tenni, hogy ez a nap arra jó ugyan, hogy egy jót mulassanak, de mint ünnep mifelénk nem létezik. Ami létezik, az teljesen más. És nem a buliról, a világító töklámpásról vagy a riasztó jelmezekről szól. Sokkal inkább a temetők csendjéről, a gyertya fényéről, az emlékezésről, az eltávozott szeretteink felidézéséről. És ha ezt pontosan tudják, akkor nincs baj. A buli, ami „halovini” – gyermekektől vettem kölcsön ezt a kifejezést, ők ugyanis az iskolákban megszervezett „halovini” bulikra gyúrtak-gyúrnak éppen – elmúlik. Egyszer vége lesz a bulizós életkornak. És ha akkor a hajdani „halovini”-partin tomboló ifjú október utolsó, november első napján nem a töklámpásban gyújtja meg a gyertyát, hanem valahol egy sír mellett, azt jelenti, hogy mégis rendjén vannak a dolgok. Én hiszem, hogy így lesz. De ez rajtunk, jelenkori szülőkön is múlik. Azon, hogy meg tudjuk-e szoktatni fiainkat, lányainkat, hogy ezen időszak napi programjában első a temető, a megemlékezés. Minden más csak az után következhet.
Forró-Erős Gyöngyi
