A 75. év mezsgyéjén – Megfontolt hittel és szándékkal

Lőrincz György 1946. április 24-én született Kápolnásfaluban, de csak néhány nappal később anyakönyvezték, úgyhogy hivatalosan május 2-án tartja a születésnapját. Ez nem is jelent semmiféle gondot vagy fennakadást, hiszen Szent György napja amúgy is jeles nap, fontos alkalom a gazdák életében, hiszen minden esztendőben ekkor kezdődik a legeltetési szezon és a pásztorok esztendeje, és könnyen számon tartható. Az ünnepeltre ily módon jobban lehet figyelni családi és baráti körben egyaránt. Az író születésnapja és a kapcsolódó eseménysorozat viszont rendkívüli alkalom. Erről most Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa is megemlékezik, mégpedig úgy, hogy csütörtökön, április 29-én, délután 6 órakor tartják azt az ünnepséget, amikor az író – másokkal együtt – átveheti a Magyar Érdemrend lovagkeresztje polgári tagozata kitüntetést, amelyet „az erdélyi magyarság sorskérdéseit megjelenítő regényeket, novellákat, riportokat és elbeszéléseket magába foglaló, kiemelkedő prózaírói életműve elismeréseként”, több évtizedes írói és közművelődési szervezőmunkájáért, Orbán Viktor miniszterelnök felterjesztésére, Áder János köztársasági elnök adományozott számára még március 15. alkalmából. A járványügyi intézkedések nem tették lehetővé az ünnepi program keretében szervezett díjátadót, így ezt az illő alkalmat választották a főkonzulátus munkatársai. Mostani beszélgetésünk tulajdonképpen egy rövid hangulatjelentés, és kísérlet arra, hogy betekintsünk az író műhelyébe.

Szent György napján – Simó Márton felvétele

Először is Lőrincz György egészségi, hangulati állapota iránt érdeklődtünk. „Nem vagyok a legjobb egészségi állapotban – mondotta bevezetésként –, mert októberben elkaptuk feleségemmel együtt a koronavírust. Szerencsére nem kerültünk kórházba, és úgy tűnt, hogy minden rendben van. Körülbelül úgy vészeltük át a betegséget, mint egy közönséges influenzát. Később jelentkeztek az utóhatásai is, kihevertem azokat is, ám mégsem vagyok a régi. Azonban fogjuk rá, hála Istennek meglehetős az egészségi állapotom.”

– Most milyen a hangulatod? Van-e munkakedved?

– Egész mostanáig nem éreztem az idő múlását. Könnyen és sokat tudtam dolgozni. Egyébként olyan voltam világéletemben, hogy a csendes és a termékeny korszakaim váltották egymást. Nem folyamatosan írtam, hanem ciklikusan. Amikor belelendültem valamelyik témámba, képes voltam rendszerint több órát a gép mellett ülni, napokig, hetekig tartott ez a lendület, amíg a munka végére értem. Utána mindig egy töltekezési időszak következett, amikor olvastam, tájékozódtam, rendszereztem az élményeimet. És más témák felé fordultam. Most azonban megtorpantam. Érzem, hogy meglegyintett a múló idő. De az eszem is a helyén van, úgy gondolom, nem sorvasztott el mégsem a betegség és a bezártság, s egy olyan időszakban járok, amikor sokat olvasok. Nem szépirodalmat. Érdekes módon beleástam magam a gazdasági helyzet tanulmányozásába. Az internetes portálokon olvasom a magyar és a román nyelvű tanulmányokat arról, hogy a világjárvány milyen változásokat hozott az életünkbe, s milyen látható, illetve csak sejthető következményei vannak, lesznek a világ „leállásának”. Az utóbbi esztendőben öt elbeszélést írtam. Ezek némelyike már meg is jelent folyóiratokban. Legutóbb két kötetem jelent meg – 2019-ben –, azonban mindkettő „csak” egy-egy válogatás a novelláimból. Nagylélegzetű tervem nincsen, viszont van néhány novellaötletem. Körülbelül olyan méretesebb kisprózák lesznek, mint a tavalyiak, amelyek harmincöt-negyvenöt oldalasak. Most ez a műfaj működik nálam.

– Követed-e a kulturális eseményeket?

– Különösebben nem. Amikor nem közgazdasági jellegű cikkeket olvasok, olyankor sportműsorokat nézek, esetleg régi filmeket. Egyetlen kivétel, amely talán szakmai ártalom is, hogy figyelem a kiadói újdonságokat. Továbbra is érdekelnek a könyvszakmai események, amelyek jórészt vagy a virtuális területeken, vagy pedig félgőzzel zajlanak határokon innen és túl egyaránt. Van néhány folyóirat – Székelyföld, Korunk, Magyar Napló, Kortárs, Bárka –, amelyet hagyományos formában vehetek kézbe, azokat rendszerint elolvasom.

– Mi a véleményed saját pályádról? Írtál-e eleget az utóbbi ötven esztendőben, amióta tart az írói pályád?

– Úgy érzem, hogy megírtam a megírható ötletek nagyobb részét. Egy írónak – az én véleményem szerint – nincsen, nem lehet túl sok témája. Viszont vannak új variációk. Mindig léteznek másfajta megközelítések… Én tulajdonképpen szépirodalommal indultam. Kezdetben novellákat írtam, később tértem át az irodalmi igénnyel megírt szociografikus riportra. Mondhatni sikeres voltam, hiszen főleg az akkori falusi emberek, a vidéki értelmiségiek kedvelték és olvasták az írásaimat. Három kötetem jelent meg a változás előtt. Pontos példányszámot nem tudok, de biztos, hogy azok tízezres példányszámokban fogytak. Kevés cím jelenhetett meg akkortájt annál a néhány kiadónál, amely működhetett, de amennyiben átmentek a szövegek a szűrőn, már semmi akadálya nem volt annak, hogy eljussanak az olvasókhoz.

A Forrás-sorozatban megjelent első kötet (1980)

Emlékszem, hogy a székelyföldi városokban órák alatt elfogytak a könyveim. Ha találkozókra mentünk, a termek zsúfolásig megteltek. Nehéz, ám szép időszak volt, ha az író és alkotó közötti viszonyt, a népszerűséget nézzük. A témáim is olyanok voltak, hogy a kiszolgáltatottságot, a magányt ábrázolták, a vidéki és a városi kisember nyomorúságát, s ha nem is lehetett mindent leírni, a sorok között ott volt a lényeg, amelyet mindenki értett. Talán így könnyebb volt túlélni.

– Hogyan alakult a pályád 1989 után? Hogy tudnád a lényeget röviden összefoglalni?

– A nagy eufóriában tulajdonképpen légüres térbe kerültünk. Megszűntek a kultúra régi intézményei, az újak pedig még nem jöttek létre. Az első időkben engem is felszippantott a politika, a közélet és az újfajta adminisztráció kiépítése. Az RMDSZ vezetésétől – annak ellenére, hogy én alapítottam meg, és néhány hétig én voltam a helyi szervezet elnöke – lassan eltávolodtam. Jöttek a „profi” politikusok, akiket aztán megválasztottak, s akik mandátumokon át dolgoztak a parlamentben, illetve a megyénél. Változott a munkaköröm is, immár hivatalosan is művelődési szakirányítóvá lettem, főállásban azt végezhettem, amit tulajdonképpen szerettem volna korábban. Mindez azonban egy ideig az írás rovására ment, mert nem napi nyolc órában végeztem a feladataimat, hanem folyamatosan. Nagyon sokat „kerülgettem” a szobrokat Székelyudvarhelyen és a környező falvakban. Elkészült a főtéri Orbán Balázs-szobor – 1995 februárjában, a marosvásárhelyi Hunyadi László pályázata alapján, Antal Mihály szabadkai öntőmester segédletével. Szerepem volt a Patkóban felállított – sorban a legelső! – Márton Áron-szobor létrehozásában, amelyet szintén a jeles marosvásárhelyi alkotó, Hunyadi László roppant hitelesen készített el – annak 1995 szeptemberében tarthattuk az avatóját. Több közeli község első- és második-világháborús emlékműveinek létrehozásában, vagy tanácsadással segédkeztem… Viszonylag keveset írtam, de immár több műfajban. Párhuzamosan közöltem publicisztikákat, esszéket, riportokat és elbeszéléseket. Eltelt pár év, láttam, hogy nincsenek igazi intézmények, legalábbis nem olyanok, amilyeneket elképzeltem, nincsenek jól működő kiadók. Nemcsak az irodalmi műhelyek voltak bajban, hanem a népi együttesek, a zenei és a képzőművészeti élet is… Az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítványt azért hoztuk létre, hogy díjakat adjunk azoknak, akik 70., 75. vagy éppenséggel a 80. évüket töltötték, hogy elismerjük a fiatal tehetségeket, illetve azokat, akik a magyar-magyar irodalmi kapcsolatok építői. Négyféle díjat osztottunk ki: Debüt-díjat, EMIA-díjat, Életmű-, illetve Hídverő-díjat. Riport, novella, regénypályázatokat írtunk ki. És ezek a díjak nem csak emléklapokat vagy plaketteket tartalmaztak, hanem próbáltunk minden év karácsonya előtt legalább egy-egy havi szerény nyugdíjjal, vagy akkori fizetéssel egyenértékű pénzjutalmat is átadni. Elmondhatom, hogy ez a huszonöt év ma már irodalomtörténet.

Egy jóval későbbi ünnepség alkalmával készült felvétel – Lőrincz György beszédet mond Sütő András székelyudvarhelyi szobrának avatásán – 2013. június – Simó Márton felvétele

Összehívtunk olyan embereket, akiket senki másnak nem sikerült leültetnie egy-egy közös asztalhoz. Több általunk felfedezett fiatal ígéretes irodalmi pályán fut azóta is. Az értékre koncentráltunk, nem érdekeltek a szekértáborok. Büszke vagyok arra, hogy kevés pénzből is meg tudtuk valósítani a találkozóinkat, utaztattuk, elszállásoltuk, elláttuk a meghívottainkat, gyakran családostól, hogy Székelyudvarhelyen így megfordulhatott irodalmi életünk színe-java, s hogy szívesen jöttek az alkotók.

Zsidó Ferenc köszönti a 2014-ben “hetvenkedőket” – a kezdeményező Lőrincz György és az ünnepeltek, az akkor 70. életévüket betöltő erdélyi alkotók az EMIA-gálán: Farkas Árpád, Oláh István és Ferenczes István – Farkas Antal felvétele

– Ezelőtt másfél évvel azt mondtad, hogy befejezed az EMIA körüli tevékenységet…

– Ez így is történt. Azonban jött a koronavírus-járvány. Az utódlást még nem tudtuk megoldani. Az alapítvány egyelőre alszik. Pihen. Azt gondolom azonban, hogy akkor is megérte, ha a továbbiakban megszűnik a tevékenysége. Ha végleg leáll. Az a negyed évszázad – bízom benne –, s az Eirodalom.ro nevű portál, amelyet Zsidó Ferenc szerkesztett az alapítvánnyal karöltve, gondolom, sokáig megmarad az emlékezetben és a közösség használatában. És a munkánk hatása is, az üzenet, hogy csak szívvel, lélekkel és elfogultság nélkül érdemes dolgozni.

Fekete Vince társaságában a Székelyföld Galériában (2015) – Simó Márton felvétele

– Térjünk vissza az alkotói pályád alakulására. A kilencvenes évek elején hagytuk abba…

– Említettem, hogy több műfajban írtam akkortájt. Úgy gondolom, hogy fontosak voltak a publicisztikák, mert segítettek kibeszélni a dolgainkat. A Romániai Magyar Szó, a Hargita Népe, majd az Udvarhelyi Híradó napilap bizonyult alkalmasnak erre. Menet közben szociográfiai jellegű írásaimban dolgoztam fel az ötvenes években üldözött, kulákosított udvarhelyszéki parasztság helyzetét. Dokumentumokat gyűjtöttem, levéltárakban kutattam. Foglalkoztam a kommunista rezsim ellen lázadó csoportok történetével is.

Szakács István Péterrel Székelyudvarhelyen (2017) – Simó Márton felvétele

Olyannyira hitelesen, hogy sokan az én publikációim segítségével tudták bizonyítani igazukat, és részesültek utólag nyugdíj-kiegészítésben vagy kárpótlásban. Ez a típusú tájékozottság segített abban, hogy az ifjúkori és a családi élmények, emlékek felhasználásával megírjam a Pusztulás című nagyregényemet. Ez a munkám 2004-ben jelent meg. Magyarországon csak évekkel később. Ha a forgalomba került példányokat nézzük, akkor megközelítettem, vagy el is értem azt az „eszményi” szintet, amelyet a rendszerváltás előtti köteteimmel. A Pusztulást többször újra kellett nyomni. Ismét éreztem, hogy az emberek keresik, hogy szeretik ezt a könyvet.

Válogatott novellák (2011). A Pro-Print Könyvkiadó által gondozott munka küllemében és tartalmában egyaránt igényes munka

A csíkszeredai Pro-Print Kiadó gondozta, vélük aztán több alkalommal eredményesen dolgozhattam együtt. Sokat foglalkoztatott a kivándorlás problematikája, az elmagányosodás, a hely- és a sorskeresés, a magukra hagyott idősek, a besúgók lelkivilága. Ezek a témák határozták meg a következő köteteimet, a soron következő regényeket és elbeszéléseket. Elveszített sziget (2001), Áldozatok (2006), Sóvárgás (2006), Besúgó voltam, szívem (2008), A szív hangjai (2013), A várakozás balladája (2014), illetve a Bécs fölött a Hargitát (2017), hogy csak néhányat említsek. A 2019-es évben megjelent Szerelmes novellák (Pro-Print) és a Válogatott novellák (Székely Könyvtár) darabjait korábbi köteteimből már ismerhették az olvasóim, de azt mondták róluk a bírálóim és az irodalomkedvelők egyaránt, hogy így még erősebbek, és egyberostálva érződik igazán a belőlük áradó mondanivaló, az egyéni hang. Feltételezem, hogy igazuk van, s hogy nem az elfogultság szólt ki belőlük.

Az NSKI és a Méry-Ratio közös kiadásában megjelent regény. Budapest, 2017

– Ha most lennél pályakezdő, mit tennél?

– Talán bátrabb lennék. Ha a mai ésszel indulnék… Elmondhatom, hogy riporterként és szépíróként is megpróbáltam megtalálni a helyemet, és egyáltalán nem szégyen, ha a minőség igényével olykor „áthallatszik” nálam egyik műfaj a másikba. Jó volt így élni és írni. És hit nélkül nem születhet meg a jó írás. És líra nélkül nem áll a lábán szilárdan a próza. A történeteim „elvonatkoztatások” ugyan, de igencsak határozott közük van a megélt és megtapasztalt valósághoz, amelyben részem volt életem során. Ha írni fogok, mert novellák biztosan vannak még a tarsolyomban, ilyen szándékkal, ilyen irányú megfontolással dolgozom majd a továbbiakban is.

A címképet Dávid Botond készítette

Simó Márton