Hirdetés

Mesemerényletek – a szerző halott

Pál Emil
Becsült olvasási idő: 3 perc

A közelmúlt kegyelemben gazdag történései újra rávezettek, hogy gyakrabban, több mesét olvassak. Részben kötelességből, részben, mert nosztalgiázni is jólesik néha. Kaptunk új meséskönyveket, vaskos és szépen dizájnolt, csodaszép illusztrációkkal és vízfestékrajzokkal tarkított oldalak, mesék pedig klasszikusoktól: Grimm fivérek, Andersen, Perrault, Fointane. Nagy kíváncsisággal ugrom neki, hogy átvizsgáljam: kedvenc gyerekkori meséim benne vannak-e a gyűjtésben, hogy ezeket én is felolvashassam elalváskor. 
A történetet itt kicsit megszakítom, hogy jobban tudjam szemléltetni csalódottságomat. A szövegközpontú színházi szférában gyakran találkozni olyan esettel, hogy a rendező szó szerint halottnak tekinti az esetleg még élő szerzőt, és a szöveget úgy szabdalja kénye-kedve szerint, ahogy neki épp tetszik. A módszernek, bár primitívnek tűnik, van létjogosultsága több szempontból is: egyrészt, mert a színészek játéka teszi élővé és alakítja a szöveget, másrészt, mert ha a drámát akarja megismerni az ember, csak leveszi a polcról, és elolvassa. Mivel kollektív a munkafolyamat, mindenki kiveszi a részét belőle, a halott szerző is. A mesékre, mesemondásra viszont ez nem igaz, más szabályok érvényesülnek. 
A mesék világa határtalan, ezért is lehet más-más népeknél hasonló történeteket, eredetmondákat, varázsmeséket találni – mindez visszavezethető arra, hogy az emberiségnek tíznél is kevesebb alaptörténete van, amiknek különféle formái és variációi ismerhetők fel a mára nagyon változatos minőségűvé redukálódott me­segyűjteményekben. Mindenki tudja, hogy a mese akkor igazán mese, ha mesélik, ha változik, szájról szájra terjed, és úton-útfélen elcsípnek belőle, vagy hozzátesznek – ez igazából a népmese egyfajta meghatározása. A műmeséket – amelyeknek ismert szerzőjük van, de sokszor szájhagyomány útján megismert történeteket dolgoztak fel – már köti a szerzői jogok és adottságok megtartása. 
Csakhogy az eredetiséget mára nem értékként, sokkal inkább leküzdendő kihívásként kezelik – esetemben a kiadók. Folytatom: a kötetben megtaláltam a Rendíthetetlen ólomkatona és az Útitárs mesét is – mindkettő kedvenc Andersentől, utóbbi át is lett nevezve. Mindkét mesét rommá húzták, sértő gyerekességgel átírták egy nyálasabb, megalkuvóbb, felületes történetté, aminek súlytalan és unalmas a vége. Mire a Grimm-mesékbe fektetett kis reményt éltetném, továbblapozva is ugyanezekkel a fals, torzított mesékkel találkozom, de még mielőtt hamisan ítélkezni kezdenének, hogy mekkora barom vagyok, alátámasztom felszólalásom. A horrormesékre – Jancsi és Juliska, Piroska és a farkas – mind szükségük van a gyermekeknek, a felnőtt ésszel ijesztőnek és kegyetlennek tűnő mesemotívumok ugyanis részt vesznek a gyermekek lelki anyagcseréjében. Ezeknek a meséknek a feldolgozása és lélektani megértése nélkül a gyermek nehezen válhat kiegyensúlyozott, ép lelkű felnőtté – írja Bruno Bettelheim pszichoanalitikus A mese bűvölete című könyvében. 
Részemről a színház úgy működik, ahogy akar/tud, és nézheti halottnak a szerzőit, de mikor a meséink öröksége ellen követnek el merényletet – legyen az magyar, dán vagy német –, az nehezen megbocsátható bűn. Mindenesetre leporoltam a régi meséskönyveket, visszaragasztgattam a kiszakadt lapokat, és megköszöntem Andersennek, Benedeknek és Grimmnek, hogy élők maradtak a könyvespolcomon.
 



Hirdetés


Hirdetés

Kövessen a Facebookon!