Vízválasztó volt a véres 20. század történelmében az 1968-as esztendő. Az év tavaszán a párizsi egyetem nanterre-i fakultásán a szexuális szabadság nevében koedukált kollégiumot kértek a diákok, a fiúk könnyebb bejárást követeltek a lányok szobáiba. Ekkor már öt éve énekelt a Beatles, s nemcsak Angliát hódította meg, hanem az Egyesült Államokat is, ahol ezzel párhuzamosan vagy ezzel együtt kiteljesedett a popkultúra, megjelent és erőre kapott a beatnemzedék, annak kultúrájából létrejött a hippi mozgalom, amelynek tagjai közösségeket alkottak, a szexuális forradalom követőivé váltak, a könnyű drogok használatával pedig a tudat alternatív oldalát akarták felfedezni. A mozgalom tagjai gyakran állást foglaltak politikai kérdésekben is, a vietnami háborút – de minden más fegyveres konfliktust – elutasító magatartásuk kiterjedt a háborút lehetővé tevő és azt irányító politikai rendszerre is. Politikai megnyilvánulásaik egyszerre voltak pacifista és anarchista jellegűek. E mozgalomból nőttek ki a zöldek, jött létre a feminizmus második hulláma, de belőle táplálkoztak a fekete polgárjogi mozgalmak, és hatásukra léptek színre a szexuális kisebbségek mozgalmai is. A hippi mozgalomhoz való tartozás a külsőségekben is megnyilvánult: hosszúra növesztett haj, póló és farmer viselése. No meg a hippik szerették a Beatlest. A mozgalom természetesen követőkre talált Európában is, a nanterre-i diákok követeléseiben megjelent a szexuális forradalom liberalizmusa, politikai eszköztáruk pedig anarchista elemekkel gazdagodott. A hatalom, válaszként a nanterre-i megmozdulásra a fakultás bezárását helyezte kilátásba, erre heves tiltakozó mozgalom bontakozott ki. A diákok gyökeres egyetemi reformokat követeltek, és támadást indítottak a fogyasztói társadalom ellen. Pár nap múlva, május 3-án a Sorbonne diákjainak egy része csatlakozott a nanterre-iekhez. A rend helyreállítására karhatalmi erőket vezényeltek ki. A diákok összecsaptak a rendőrökkel, helyenként közelharc alakult ki, a város hadszíntérré változott: az utcákon barikádokat emeltek, autókat gyújtottak fel. A sebesültek számát több százra becsülték, a letartóztatott diákok száma közelítette az ötszázat. A brutális rendőrségi fellépés hatására a diákság mellé álltak hamarosan a szakszervezetek, s május 13-án 750 ezer ember tüntetett az utcákon, az elégedetlenség általános sztrájkban csúcsosodott ki: sztrájkoltak az állami hivatalokban, a rádió és a televízió alkalmazottjai, a munkások elfoglalták a gyárakat, béremelést követeltek, no meg rövidebb munkaidőt és nagyobb összegű szociális juttatást. Május 20-án már 5 millió volt a sztrájkolók száma, majdnem lebénult az egész ország. A diákság vezéregyénisége Daniel Cohn-Bendit – vagy ahogyan akkor emlegették: Vörös Danny – volt. Május 21-én Berlinbe utazott, s a hatóságok megtiltották hazatérését – kiutasítása 1978-ig volt érvényben. A kiutasítás hírére a diákok felgyújtották a kapitalizmus szentélyének mondott tőzsdét. De Gaulle elnök tévébeszédet intézett az ország lakosságához, ebben szociális reformokat ígért és az egyetemi viszonyok rendezését. Bár hatalma megrendült, nem mondott le, de feloszlatta a parlamentet és választásokat írt ki. A júniusi választásokon újabb mandátumot nyert a tábornok, de hatalma már nem volt a régi, a társadalmi megmozdulások sem szűntek. Méliusz József szerint a „’68-as májusi felkelés, az évszázad e legnagyobb és legbolondabb barikádos karneválja” volt. Az eseménysor új fejezetet nyitott a politikában, de meghatározó szerepe volt a kultúra alakulására is, hatását pedig a mindennapokban is éreztette. A forrongás nemcsak a nyugati világot érte el, hanem begyűrűzött a keleti tömb országaiba is. Csehszlovákiában az év januárjában Alexander Dubček lett Csehszlovákia Kommunista Pártja főtitkára, s reformok egész sorát vezette be az országban. A Varsói Szerződés tagállamai – szovjet nyomásra – attól tartva, hogy megismétlődik a magyar 1956, augusztus 21-én bevonultak Csehszlovákiába. Dubčeket Moszkvába rendelték, majd arra kényszerítették, hogy az országba visszatérve állítsa meg a reformfolyamatot. Nemsokára megfosztották tisztségétől, rövid ideig diplomáciai szolgálatra küldték, majd félreállították. S mi történt nálunk? Emlékezzünk csak az 1968 februári csíkszeredai eseményekre, amelyek nyomán Csíkszereda lett az újonnan létesült Hargita megye székhelye – Ceaușescu rövid ideig tartó, de a ’68-as forrongásoktól el nem vonatkoztatható reformpolitikája, engedményei következményeként – s ebben a lélegzetvételnyi, 1971-ig tartó időszakban jöttek létre például a hazai magyarság fontos intézményei – többek között a tévé magyar adása, a Kriterion Könyvkiadó, az A Hét című hetilap –, amelyek mindmáig hatóan meghatározták közösségünk sorsának alakulását. Vagy emlékezzünk arra, hogy közvetlenül a Varsói Szerződés tagállamainak augusztus 21-i csehszlovákiai intervencióját megelőzően Ceaușescu Prágában járt és reformer párt- és állami vezetőkkel tárgyalt, ugyanakkor megtagadta a fegyveres intervencióban való részvételt és külön utat kezdett járni. A ’68-as elit – a Cohn-Bendit-féle anarchistáktól a Dubček-féle reformkommunistákig, vagy a csíkszeredai pártelit tagjaiig – máig ható legitimitást szereztek maguknak, ugyanis az 1968-as esztendő vízválasztónak bizonyult a véres 20. század történelmében. Sarány István