Némi gyanakvással kezdek horgászathoz fűződő történeteim megírásához. Bár régóta tervezem, s készülődök is rá, mégis attól tartok, hogy ezek a történetecskék nehogy „lehúzzanak”a langyos emlékezet vizein, olyannyira mélyre, hogy azok nevetségessé váljanak. Esetleg gyermeteg mesék gyanánt hassanak az olvasóra. Mégis ezeken az unalmas napokon nem árt visszaidézni a gyermekkoromtól engem fogságban tartó horgászszenvedélyem néhány emlékezetes epizódját. Hasonló „betegséggel” megáldott horgászbarátaimmal együtt töltött élményteli pillanatokat. Már jó előre jelzem, hogy egy-két esettől eltekintve, nem a teljes nevükön emlegetem őket, mert sokan közülük már az égi vizeken horgászgatnak. Igaz, még mostanig egyikük sem üzent vissza onnan, hogy odafenn a nagykanyarban mekkorák is a halak. Mert ha itt, földi életünkben nem tudtuk eldönteni, hogy mekkora az a hal, amit kifogunk, kifogtak rajtunk a kívülállók, különböző horgászbosszantó szavakkal, rigmusokkal illetve minket. Horgásza válogatja, hogy mennyire veszi komolyan ezeket az egyébként ártatlan megjegyzéseket, netán naiv kiszólásokat. S mert megújított horgászengedéllyel zsebemben sem nyaggathatom vizeimet, tekintsék amolyan horgász Dekameronnak e történeteket, melyeket emlékeim közül horgásztam elő. Több mint fél évszázaddal ezelőtti magamat próbálom visszaidézni, visszaforgatni azt az időszakot, amikor megfertőződtem a horgászattal. Kezdődött azzal, hogy nyaranta rövidnadrágos, mezítlábas legénykeként sokat bolyongtam társaimmal Alcsíkon, az Olt mentén, a réteken, ahol gólya szedegette a nagy zöld sáskákat, gyűjtögette a békákat, gyíkokat s egyéb mászkálókat, ugráncsokat. Akkoriban az Olt jóval nagyobb kacskaringókat véve alakított ki olyan mélyebb öblöket, göbéket, amelyekben igen jól megfértek a különböző halak. Tiszta volt és mély a víz. Nagy fűzfabokrok árnyékában ücsörögtünk, s lestük a mélyben úszkáló halakat: tenyérnyi dévérkeszegeket (pirosszeműnek becézik felénk), szép testű balinokat, rózsaszínű márnákat, a rájuk csapó csukát is, amely alaposan felkavarta a göbe vizét, s mire kitisztult, megint kezdtek visszatelepedni a békésebb természetű halak. Horgászok járták az Olt mentét. A közeli városból is többen érkeztek. Akkor motorbicikli volt a profi horgászok járműve, ritkábban kerékpárral jöttek, főleg azok, akik közeli falvakból karikáztak be az Olt mellé. Ilyen öreg horgász volt Péter bácsi is, aki folyton a vizet leste. S érdekes módon, gyakorta ugyanazon a helyen, ugyanazon mély vizű göbét ostorozva próbálgatta szerencséjét. Némelykor közel merészkedtünk hozzá, s figyeltük az öreg kujont, aki bár ritkabeszédű volt, mindig mondott valami nagyot, érdekeset, gyermekijesztőt. Szava járása az volt, hogy: minden hal itt úszik el, fiaim, nem kell folyton rohangálni a parton.(Később rájöttünk, hogy nem éppen volt igaza az öregnek.) Egy Kukuj nevű emberrel ijesztgetett, aki zöld ruhában jár a vizek mentén (halőr volt), s aki hogyha elkap egy engedély nélküli horgászt, azt máris viszi magával, és bebörtönzi. Ez is nagyotmondásai közé tartozott. De elég volt ahhoz, hogy ha e nevet hallottuk, akkor bizony nem mertünk volna a „vízbe kóstolni” még fűzfavessző hegyéről logó fonal végére bogozott gombostűhoroggal sem. Főleg csukára hajtott, s azt hazudta, hogy azt csak ólomnyelőre felhelyezett döglött gólyacombbal lehet fogni. Ez sem volt igaz. Viszont az valóság volt, hogy egy alkalommal akkora csukát fogott, hogy annak lelógott a farka kerékpárja csomagtartójáról. Mi szaladtunk mögötte a poros úton, mezítláb, a falu felé, hírül adva a nagy fogást. Péter bá úgy vonult végig Bedecsen, akár egy valamikori báró, s nem is bánta, hogy mi vagyunk szerencséjének hírvivői. Aztán annyira megbarátkoztunk az öregúrral, hogy elmondta, mi minden kell ahhoz, hogy mi is horgászok lehessünk. Elsősorban horgászengedély. Nem felejtem, akkoriban 25 lejbe került annak kiváltása. Aztán jöttek a szerelések, úgymind: horgászbot, zsinór (damil), horgok, előkék stb. Egyikünket, Dezsőt meg is tanította a horogkötésre, mi tőle sajátítottuk el a módszert. Az első botom bambusznádból készült (akkoriban ez volt a menő), egy-két darabját máig megőriztem. Zöld színű volt a damil, én élményzöldnek mondanám, annyira megmaradt emlékezetemben, még műanyag szaga is előjön orromban. A kapásjelzőt mi készítettük el parafadugóból, azon egy átszúrt lúdtollal, amely így mozgatható volt a damil mentén. Az öregúr melletti göbékben próbálgattuk szerencsénket. Napokig semmit sem fogtunk, ő pedig nem ment haza hal nélkül. Bárhogy próbáltunk rájönni szerencséje nyitjára, nem sikerült. Ő pedig huncutul figyelte ügyködésünket, pedig kézenfekvő volt, hogy a nagyon vastag damilt finomabbra kell átcserélni. Így aztán már halközelbe is kerülhettünk. A faluban Dombi bácsi készítette ólomból a csukafogásra alkalmas nyelőket. Aprópénzért szereztük be tőle. Az „atomnyelő” már modernebb változata volt ennek, rézből készült, s a csuka szájában úgy nyíltak szét kétoldalt hegyes szárai, mint a félelmetes kozákolló. Egyébként világhírű festőnk, zsögödi Nagy Imre szenvedélyes horgásznak számított. Az általa készített villantó hírét járta. Íme, hogyan ír erről Följegyzések című könyvében: „Amikor megláttam a nagy csukaállományt, tapogatózni kezdtem, hogyan megy a blinkerrel való halfogás. Egy kicsi kávéskanalat (nyél nélkül) úgy fúrtam meg, hogy egy tengelyre fel tudjam szerelni. A szerelék a vízben tényleg elkezdett billegni, a csuka bekapta a szereléket, én legott kirántottam, s ezzel megnyílt a titkok útja. Az első nagy hal elszakította mindenemet… A sikertelenség nem kedvetlenített el, hiszen annyi volt a csuka, hogy minden bokor alatt rejtőzött egy-kettő.” A csukákról mesék forogtak közszájon, ami igaz is, mert nagyméretű ragadozóknak számítottak, s valóban jóval több volt belőlük, mint mostanság… Izgalommal mártogattam első ólomnyelős szerelékemet a vízbe, s kínálgattam fel az arra felfűzött halacskát a csukának. Még álmomban is csukák úszkáltak… Egy alkalommal felhőkergető, hirtelen szél kerekedett, meg is akadt nyelőmön egy csuka, s hagytam, hadd vigye megzabálni a hínáros alá – így mondta az öreg Péter bá. Kis idő teltén próbáltam partra csalogatni. Botom hajlásából ítélve nagy példányra számíthattam, viszont nem sikerült kivonszolnom a hínárosból. A közelben szénát gyűjtő embert kértem meg, hogy húzná partra a bestiát, mert én nem tudom, s mintha félnék is tőle… Jól megnézett a szalmakalapos ember, kevés erőlködéssel partra dobott egy csukát, mely becsavarta magát a hínárosba, és ezért tűnt olyan nagyon nehéznek partra cibálni. Ott fetrengett a parton, s immáron magaménak tudhattam, de meg is sajnáltam… – Bicskacsuka ez, fiam, teheted zsebre – mondta Elek bácsi, akinek a nevét örökre megjegyeztem. Hát így esett az én első csukafogásom.

Kristó Tibor