Tavasszal több olyan világnap is van, amely a mássággal élők elfogadásának, sajátos nehézségeik iránti érzékenyítésnek a fontosságára hívja fel a figyelmet. Március végén volt a Down-szindróma világnapja, április elején az autizmus világnapja. Mindkettőt a kétezres évek elején vezették be a nemzetközi porondon, bő évtizedes késéssel már nálunk is különböző figyelemfelkeltő akciókkal, rendezvényekkel fókuszálnak a jeles napok környékén a sajátos odafigyelést igénylő embertársaink, a „más” gyermeket nevelő családok ügyére. Ma már székelyföldi városok közintézményein is felvillan a kék fény az autizmus napján, felemás zokniban fotózkodunk a Down-napon, demonstrálva az egyenértékűséget a különbözőségben. Épp ezért lepett meg, amikor az „Ugyanolyan, mint te” feliratot láttam egy óriásplakáton a Down-szindrómás kisgyermek fotója mellett.
Meglepett, mert épphogy nem ugyanolyanok a kromoszomális rendellenességgel, avagy a megszokottól eltérő idegrendszeri működéssel élő gyermekek, mint a többség. Egy autista gyermek édesanyja így fogalmazott: egyenlők, de nem egyformák! Mert sajátos nevelési igényeik vannak, sajátosan érzékelik a világot, sajátosan élik meg a helyzeteket, kezelik a szociális kontaktusokat stb. A világnapoknak többek között éppen abban áll a jelentőségük, hogy minél közelebb vigyék a társadalmat, a hatóságokat, az oktatást ahhoz, hogy alapértelmezett legyen: ezek a sajátosságok sajátos válaszokat igényelnek, esetükben az elfogadás nem luxus, hanem szükségszerűség.

Meglepett, mert a szülők, akik „más” gyermeket nevelnek, épphogy azzal küszködnek gyakran, hogy a környezet nem érti, hogy miért nem tud ugyanúgy viselkedni a gyermek, mint a többi, miért nem ül meg, miért kiabál, miért nem szólal meg stb. Sokuk számára állandó nehézség elérni, hogy az óvó néni, tanító, szomszéd legyen egy kicsit megértőbb, elfogadóbb a gyermekkel, módosítson a megszokott bánásmódon, reakción, lássa meg, ami a dolgok mögött van, mert különbözőségének oka van.
Meglepett, mert épp az nehéz a mássággal élő embereknek, hogy a környezet a többséggel egy kalap alá veszi őket, ritkán tájékozódik, és akkora fokú átlaghoz való alkalmazkodást várnak el tőlük, ami óriási megterhelést jelent számukra.
Meglepett, mert akik „más” gyermekekkel foglalkoznak, főleg a közoktatásban, épphogy azzal küzdenek nap mint nap, hogy kollégáikból valahogy előcsalogassák az érzékenységet, empátiát és nyitottságot, amire szükség van ahhoz, hogy egyáltalán beszélni lehessen az integrált oktatásról. Arról, amikor úgy van az osztályban a „más” gyermek, hogy környezete aktívan támogatja, a pedagógus aktívan segíti a befogadást, és nem okoz problémát, ha Marika vagy Petike másképp működik, lassabban halad, nem tud megülni a fenekén, néha fura dolgokat mond, mert neki is helye van a közösségben, és a sokszínűség értékes (is) lehet. 
Meglepett, mert épphogy abból kell(ene) kimozdítani az oktatási rendszert, hogy ezeknek a gyermekeknek nem jó, sőt ártalmas lehet az ugyanolyan elvárás-, szervezési és keretrendszer, ahol a többség különösebb gond nélkül elvan, és nem ördögtől való az alkalmazkodás sajátos igényeikhez. Mert bár nem ugyanolyanok, de ugyanolyan értékesek.