Zord időket élünk. Meglehet, túl drámainak hangzik ez a kijelentés. Elvégre béke van, nincs háború, csak közéleti, gazdasági, társadalmi, egészségügyi és társadalom-lélektani válság. Ezekhez meg ugye hozzászoktunk, nincs itt semmi látnivaló. Ki merészelne itt még nyavalyogni? Elvégre lehetne ez sokkal rosszabb is. De ha az ember kinéz az ablakon, azt látja, hogy borús az ég. Feltéve, hogy egyáltalán látja az eget, és a szeme elé táruló gyönyörű panoráma nem a szomszéd tömbházsort jelenti. Igaz, az előrejelzések szerint jövő héten kisüt a nap. Sőt a következő hétvégére még egy kevéske „indián nyár” vagy vénasszonyok nyara – mindenki válassza szabadon a neki inkább tetsző kifejezést – is vár ránk. Az igazi nyár azonban elszállt. (Mint a hajó a szélben.) Az ősz pedig eddig meglehetősen csúf arcát mutatta nekünk, kormányválsággal és ennek az átkozott világjárványnak a negyedik hullámával súlyosbítva. A kórházak zsúfolásig tele, az egészségügy az összeroppanás szélén, az ügyvivő kormány az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének (NATO) a segítségét kéri. Tisztára mintha nem békeidőket élnénk, hanem csapataink harcban állnának. De nem baj, legalább káosz van! Sok szerencsétlenség történt a közvetlen környezetemben is. Egyik kolléga előbb megsérült, majd leégett a csűrje. A többiek sorra, felváltva vagy majdnem egyszerre dőlnek ki a sorból, ki influenza, ki koronavírus-fertőzés miatt. Ha még néhány kolléga beteget jelent, akkor lassan egy kórteremben tarthatjuk a napi gyűléseket. A Hobo Blues Band Vadászat című albumának egy dala jut eszembe, pontosabban annak egyik sora: sosem lesz vége. Szoktam néha azzal viccelődni, hogy az élet csupán lábjegyzet Rejtő Jenőhöz. Elvégre egy sor olyan abszurd élethelyzettel találkozunk lassan naponta, amelyek a Mester regényeit idézik. Bukarestben a politikai bohózat folytatódik. Simán szatirikus drámát lehetne írni A sértett hiúságok tánca címmel. Igaz, a helyzet ennyire nem vicces, sőt semennyire sem az. De még mielőtt a politikusokat kárhoztatnánk, azért a mi hétköznapi, civil világunkban is körülnézhetnénk. Úgy tűnik, nincs elég bajunk, tetézzük azzal, hogy egymást szidjuk a közösségi oldalakon. És most már olyan természetességgel rántjuk elő billentyűzetünkből az elmeorvosi diagnózist – miszerint beszélgetőpartnerünk hülye –, ahogy Fülig Jimmy suhintott az ólmosbottal a tárgyalópartnere fejére, ha súlyosabb érvekre került sor. Ki a fenének van kedve ilyenkor megoldást keresni a világ bajára, amikor sokkal kézenfekvőbb egy jól irányzott sértés felebarátai irányába? Milyen szép népi sportág is a bűnbakkeresés… Ebben aztán sosincs null-null. Felelőst, bűnbakot mindig találunk, csak éppen megoldani vagy legalább enyhíteni nem tudunk érdemben a bennünket kínzó gondokon. Vajon mennyi anyázást bír el még társadalmunk, ameddig tényleg atomjainkra esünk szét? Egyelőre úgy tűnik, hogy még elég sokat. Mert igaz ugyan, hogy nem elég gyakran, de azért a józan eszünket is használjuk közben. Ez egészen biztos. Csak azt nem értem, miért szégyelljük szegényt annyira, hogy alig engedjük megnyilvánulni valódi és virtuális közösségi tereinkben. Csak nem a hiúságunk az oka? De akkor mitől vagyunk jobbak a sokat szidott politikusoknál? Ugye? Hiába, na, zord időket élünk.

Kiss Előd-Gergely