Molnár Gál Péter dramaturg-színikritikus egyik írásában a klasszikus történetet idézi: „Kodály Zoltán a háború után elutazott Moszkvába. A szovjet zeneművészek szövetségében megkérdezték tőle: – Kit tart, Mester, a legjobb szovjet zeneszerzőnek? – Aram Hacsaturjánt. – Milyen zeneszerző Hacsaturján? – Rossz.” Kodály egy kis epés megjegyzésért nem ment a szomszédba, tény, hogy a szovjet-orosz zene nagyjaival szemben voltak szakmai fenntartásai. Amikor Igor Sztravinszkij 1963-ban Magyarországon járt, ugyancsak kerülték egymás társaságát. De térjünk vissza Aram Hacsaturjánra. Annyira nem lehettek rosszban Kodállyal, mivel Bónis Ferenc zenetörténész feljegyzései szerint az örmény zeneszerző járt Kodály lakásában is a Köröndön, amit később a magyar zeneszerzőről neveztek el. 1968-ban Seregi László a magyar művészeti élet egyik leglátványosabb produkcióját állította színpadra, amikor megrendezte Hacsaturján Spartacus című balettjét, s a darab koreográfiája is az ő nevéhez fűződik. Így fogalmazta meg választását: „A téma örök, amíg embereket nyúznak, ölnek, igazságtalanul bántanak, és vannak emberek, akik kitörni vágynak.” A szovjet színházi-zenei dömpinget vegyes érzelmekkel fogadó zeneszerető közönség rögtön szívébe zárta a művet s a szerzője nevét. Magam is többször megnéztem a kompozíciót, s érdeklődéssel fordultam Hacsaturján más művei felé is. A középiskolában mint romantikus ifjú a Kardtánc című darabját – a háború előtt komponált Gajane szvitből – kedveltem meg, de a balett másik „slágerét”, a Lezginkát is gyakran fütyültem, az Adagio részletét később a 2001: Ürodüsszeia filmben fedeztem fel. Amikor 1971-ben Moszkvában jártam, a Melodija hanglemezgyártó vállalat központi boltjában számos felvételt vásároltam, természetesen az örmény kompozitor művei is táskámba kerültek. A hadseregben egy vetélkedőn katonatársam a szerző Toccatáját adta elő, s a virtuóz művel meg is nyerte a versenyt. Hacsaturján iránt táplált szimpátiám 2018-ban lángolt fel újra, amikor Örményországba utaztam. Jerevánban nagyon büszkék híres honfitársukra: utca, múzeum, az Operaházban kialakított ezernégyszáz fő befogadására alkalmas hangversenyterem viseli nevét. Természetesen az Opera előtt is a Mester szobra áll. Magyar származású idegenvezetőnk néhány érdekes információt is megosztott a nemzet nagy fiáról: „A jogdíjakból vagyonokat keresett, de igen fösvény volt.” Egy diplomata barátom, aki többször találkozott Hacsaturjánnal, elmondta, hogy élete végéig nagy tisztelet övezte, s igen szerette a magyarokat. Lehet, hogy elfeledte Kodály ominózus szavait…

Csermák Zoltán