Zene füleimnek 47.: Mihály András ritkán játszott műve

Mihály András (1917–1993) Kossuth-díjas zeneszerző, karmester, gordonkaművész, főiskolai és egyetemi tanár, az Operaház igazgatója. Egy most bemutatott művével kapcsolatban emlékezünk rá.
Február 11-én, a Zeneakadémián a Nemzeti Filharmonikus Zenekar egy különleges online-koncertet mutatott be, melynek egyik műsorszáma Mihály András Csellóversenye volt. Annak a műé, amiért a sokoldalú zenész 1955-ben Kossuth-díjat kapott. A tételek tempójelzése mellett azok műfajára is utal a szerző: Poema, Ballada, Capriccio. Az est szólistája, a hangszer mindentudó mestere, Perényi Miklós huszonnégy évesen már lemezfelvételt készített a műből. A darab keletkezéséről Mihály András feleségét, Mihály Andrásné Varga Csillát kérdeztem.
„Mihály András meghatározó zenei gyökerei a családjában erednek, édesanyja kiváló zongoraművész volt, aki gyermekei születése után adta fel csak a karrierjét. A hétvégeken rendezett családi kamarazenéléseken sok kiváló zenész fordult meg náluk. E meghitt estekre férjem mindig szívesen emlékezett, s a cselló, más néven gordonka szép, mély, zengő – ahogyan már tanárként emlegette – ’aranybarna’ hangját is e kis házi koncerteken szerette meg. Már karmesterként hívta fel zenésztársai figyelmét a csellóra mint a zenekari hangzás megalapozójára, a dallam talpazatára.
Így nem véletlen, hogy Mihály András zenei tanulmányaiban már korán e hangszert választotta, s játékát tanárai kimagaslónak tartották. 1934-ben zeneakadémiai tanulmányait tizenhét éves korában kezdte meg, s négy évig tanult a nagyhírű intézményben. Tanára az a Schiffer Adolf volt, aki a világhírű gordonkaművész és pedagógus Popper Dávid ’iskolájának’ volt továbbvivője, és éltetője is egyben. Schiffer kiváló tanár volt, neve mára méltatlanul ment feledésbe.
Mihály András a megszerzett tudását a Magyar Állami Operaház szólócsellistájaként kamatoztatta Tóth Aladár igazgatása alatt 1948-ig. Revelációerejű volt számára a zenekari munka, a közös zenélés élménye, az ott szerzett tapasztalatok meghatározták később pályáját. Rendkívüli munkabírása volt, gyakran emlegette, hogy egy szólóhangszeresnek a minimum napi öt óra gyakorlás a penzum. Később, az Operaház főtitkáraként is megmaradt a cselló iránti nosztalgiája, s szinte ’kipattant’ belőle a most előadott darab. A komponálás kezdetétől erős vágyat érzett, hogy az akkor divatos modern zenei irányzatokat ötvözze a klasszikus elemekkel, s végső soron egy romantikus mű került ki kezei alól. Itt idézem ars poeticáját: „A közönség mégiscsak a dallamért megy hangversenyre.”

Csermák Zoltán