Nem lehet eléggé korán kezdeni! – gondolhatják azok, akik néhány hónapos picinyükkel lazán beülnek a nézőtérre a felnőtteknek szóló előadásra. Azzal egyetértek, hogy nem árthat meg a kicsinek, ha társaságba viszik, de mégsem egy színházi előadás az a hely, ahová vinni kellene. Már nem egyébért, de kifejezetten zavaró, ha előadás közben váratlanul a teremben felsír egy pici, vagy egy nagyobbacska nyafogásával próbálja tudtára adni szülőjének, unja az egészet. Az meg egyenesen dühítő, ha a szék hátát rugdossa egy másfél-két éveske, s ha hátranézünk – jelezve a vele lévő felnőttnek –, hogy zavar a dolog, válaszként ártatlan bociszemekkel pislog szembe anyukája, tekintetével kérdezve: ugye milyen aranyos? Nem, ilyenkor cseppet sem aranyos, hanem igenis zavaró, mert ahelyett, hogy a színpadon történő cselekményre figyelhetnénk, el kell tűrnünk, hogy az aranyoskája a széket rugdossa. Túl azon, hogy a fiatal anyuka rábízhatná csemetéjét másra is – például apukára, nagymamára, szomszédasszonyra, barátnőre, legvégső esetben még akár bébiszitterre is – míg ő előadáson van, a színház is tehetne annak érdekében, hogy minden néző jól érezze magát. Például megtehetné azt, amire a műsorszóró vállalatokat törvény is kötelezi, hogy jelzi a plakáton: 5 éven felülieknek, 10 éven felülieknek, 15 éven felülieknek stb. Már nem egyébért, csakhogy tudja az is, akinek nem eléggé egyértelmű, hogy a színház nem az a hely, ahol csöppsége szocializációját megoldhatná. Mindenki jól járna: az intézmény lenne, amire hivatkozzon, ha valakit egyszerűen kiutasít a teremből, a színész végezhetné zavartalanul a munkáját, a néző figyelhetne a színpadon zajló cselekményre, a pici bizonyára jól érezné magát nagymamájával vagy azzal, aki épp vigyáz rá. Még anyukának is hatékonyabb lenne a kikapcsolódás, ha nem kellene elviselnie a hozzám hasonló vénasszonyok zsörtölődéseit. Jánossy Alíz