Világnapok sokasága

A világnapok általánosan elterjedt meghatározása: „évenként ismétlődő, globális vagy számos országra kiterjedő ünnepek és fi gyelemfelhívó napok, amelyeket különböző nemzetközi szervezetek hirdettek meg valamely aktuális témához kapcsolódóan”. Szombaton a verebek és a boldogság világnapja volt, tegnapra azonban alaposan kijutott világnapokból, egybeesett a költészet világnapja a faji megkülönböztetés (apartheid) elleni küzdelem napjával, a planetáris tudat világnapjával, a Down-szindrómavilágnapjával, no meg az erdők világnapjával. Mindezt pedig a tavaszi napéjegyenlőség napján üljük, melyiket ünnepként, melyiket fi gyelemfelkeltő szándékkal, melyiket emlékeztető gyászként. Nem világnap, de világcsavargóvá tette a magyarságot egy másik gyászos eseménysor zárónapja: 1990. március 21-én ért véget Marosvásárhely véres március, ekkor verte szét a randalírozó román tömeget a falvakról bevonuló magyar és magyar cigány lakosság, majd a hadsereg biztosította a közrend helyreállítását. A Downzindrómás társaink mindennapjainak nehézségeire és szépségeire egyaránt felhívták a figyelmet a hétvégi rendezvények, párról beszámoltunk lapunk hasábjain is. Hosszú ideig szőnyeg alá seperték e valós gondot, civilek kitartó munkájának köszönhetően szemléletváltozásnak lehettünk tanúi a társadalom egésze, de a döntéshozók szintjén is – s bár még messze állunk a normalitástól –, a Down-szindrómás gyermekek, felnőttek gondjai immár nem számítanak tabutémának. 

A faji megkülönböztetés – az apartheid – elleni küzdelem napjáról egy nemrégi beszélgetés jutott eszembe, amelyben az erdélyi magyar gyökerű, de Dél-Afrikában született és nevelkedett, Angliában tanult, majd Dél-Afrikában dolgozó fiatalember, aki a Székelyföldön telepedett le, értetlenségét fejezte ki amiatt, amit a román–magyar viszonylatban észlelt, mint mondta, ilyen mély árkot, ilyen zsigeri ellenségeskedést még fehérek és feketék között sem észlelt, mint itt némely román és magyar embernél olykor megtapasztal. 

Marosvásárhely véres márciusa máig begyógyulatlan sebeket ejtett a szomszédos megye székvárosa magyar és román közössége tagjaiban egyaránt, az egymás iránti bizalmatlanságot mérsékelni ugyan lehetett az azóta eltelt több mint 30 esztendő alatt, de felszámolni nem. Mint ahogy az igazságot sem sikerült feltárni, bűnösöket nem azonosítottak és nem vontak felelősségre, néhány magyar és magyar cigány személy ellen indult eljárás.

Mint ahogy nem indult eljárás az erdőket letaroló élelmes „vállalkozók”, az állítólag velük közrejátszó hatósági személyek ellen sem. S itt nem a két köbméter tűzifát vagy két szál gerendának való fát „elhordó” kisemberekre gondolok, hanem azokra, akik rönkszállító kamionok vagy vasúti vagonok százaival mérhetik a kitermelt és eladott fát. Rengeteg fát. Közösségeink sok helyen a kopár hegyoldalakkal maradtak. A környezetvédők pedig az erdők letarolásának következményeire hívják fel a figyelmet, többek között a víz természetbeni körforgására gyakorolt káros hatására.

Apropó, ne feledjük: ma a víz világnapját tartjuk.

Sarány István