Vezetők és vezetettek

Adott egy munkahely, ahol a vezető mindent maga akar kézben tartani. Sőt, maga is csinálna mindent, pedig helyettese is van, meg nem is ért mindenhez, de valahogy mégis azt hiszi, hogy ő mindent is jobban tud. Olyasmi is megeshet ezen a bizonyos munkahelyen, hogy a közösség hoz egy közös döntést (olyan természetű dologról lévén szó, ahol valójában szinte kötelező kikérni az alkalmazottak véleményét és „elkérni” a szavazatát), a vezető pedig eltekint ettől és úgyis megy a maga feje után. Ez a vezető szétaprózza, szétforgácsolja magát, egy dologra már nem képes elmélyülten figyelni, az emberekre sem, céljai érdekében elhallgat információkat, néha még kiabál is akivel lehet, a feladatokat nem osztja le, vagy ha mégis, mert már a körmére égett a gyertya, akkor egymásnak ellentmondó, zavaros utasítások hangzanak el a szájából.Mintha attól tartana, hogyha kiad a kezéből valamit, akkor csökken a hatalma, vagy más jobbnak bizonyulna…  Az eredmény? Van, aki fél tőle, van, aki megveti, van, aki eljátssza, hogy „kedves igazgató úr”, van, aki csak legyint és egyre távolodik a közös céltól. Lassan már senki nem motivált abban, hogy az adott vállalat közös ügyeiből részt vállaljon, a legalacsonyabb minimumom teszi a dolgát, elvégzi, amit éppen kell, s oszt annyi. Mert úgy érzik a dolgozók, hogy véleményük nem számít, tudásukat, sajátos képességeiket, erősségeiket nem értékelik és nem használják.

Van egy másik munkahely, ahol a vezetőnek nagy az íróasztala, szép az irodája, trendi, meg minden. Az autója, öltönye is szép. A szája meg ronda. Egyetlen eszköze a megfélemlítés, titkárnője vigyázzban ül a székén, munkatársaitól elvárja, hogy levegőt se vegyenek a jelenlétében, és közben szótlanul tűrjék, ahogy emelt hangon megalázza őket, ledorongolja tevékenységüket, kritizál, kioktat, parancsol és fenyeget. Mindig és minden nap. Mintha azt hinné, hogy ő egy felsőbbrendű lény, aki bármit megtehet. Az eredmény: szorongva vagy dühösen dolgoznak az “emberei”, de csak azt és annyira végzik el, amennyi épp hogy elég, fellélegeznek, kissé fel is szabadulnak, ha a főnök éppen házon kívül van, és ha valami más lehetőség adódik, azonnal munkahelyet váltanak. Sokan csodálkoznak, hogy XY cégénél milyen nagy a fluktuáció. Még szép, innen csak menekülni lehet, szívvel-lélekkel dolgozni itt nem.

Miközben e „főnöki fantomképeket” vázoltam fel, eszembe jutott, hogy önök közül hányan mennek be olyan helyre dolgozni reggel, ahol gyakran összeszorul a gyomruk? Ahol félni kell. Ahonnan stresszt és szorongást, felgyülemlett feszültséget lehet csak hazavinni a kevéske vagy netán jobbacska bér mellé.

Nincs ez így jól… Az sem, hogy mifelénk még mindig nagyítóval kell keresni az igazi, jó vezetőket. Akik a szó nemes értelmében képesek vezetni egy intézményt, vállalatot, csapatot, és nem megvezetni, sárba tiporni, elnyomni akarják munkatársaikat, alkalmazottaikat. Valahogy mifelénk még mindig sokan és sok helyen hiszik azt állami- és magánszférában is , hogy a félelem jó motiváció lehet. Pedig félelemmel csak ideig-óráig lehet tevékenységre sarkallni a másikat, de kitartó, odaadó munkát, lojalitást, elkötelezettséget, bevonódást ezek a vezetők sosem kapnak az emberektől. Tiszteletet sem. Bár ahogy látom, sokan összetévesztik a felettessel szembeni rettegő magatartást a tisztelettel… Ezek a bizonyos főnökök azt sem tudják, hogy életre szóló nyomot hagy mások lelkében a megaláztatás, hogy akár gyomorfekélyig súlyosbodhat a mindennapos szorongás vagy épp pánikbetegségig juttathatják el páriának kezelt munkatársaikat. Vajon ha tudnák, akkor is megtennék?

Persze, tudom, az éremnek van másik oldala is, konfliktusok is léteznek, de az is megérne egy-két misét, hogy miért tartunk el, cipelünk a hátunkon még mindig ennyi hatalom-mániás, autoriter főnököt, igazgatót? Miért engedjük meg magunknak? Ez egy másik írás témája lehetne, egyelőre maradjunk abban, hogy csak kevesen születnek jó vezetőnek. De jó vezetővé válni lehet, tanulás által. Reméljük, előbb-utóbb a fafejűnek becézett székely “vezérek” fejébe is befurakodik az a már szakállas információ: ha olyan a munkahely, ahol jól és biztonságban érzik magukat az alkalmazottak, akkor az a vezetőnek, a cégnek is jó, mert a jól motivált, megbecsült munkatárs a csillagokat is lehozza az égről. Reméljük, előbb-utóbb egyre több főnök elküldi magát vezetőképző-iskolába…

Asztalos Ágnes