Veres-Máté és Fehér-Nyikó szerelmének szomorú története

Amikor az öreg Mikó (akit lent a völgyben Miklós bá’-nak tiszteltek, ha Szent Mihály után bérekedt a csorda a faluba), a Csorgós-dombi havasi tinólegelő pásztora Áronkát azzal a rigófiúval megajándékozta, akkor egy mesét is ráhagyományozott volt a neki hozott cipóért és a tinóknak hagyott kősóért cserébe.
Egyszer, amikor a tavaszi verőfényben a Csorgós-dombján felül, a Kankósdi-rét mellett legeltette a juhait Máté, a pakulár, elnyomta őt az álom. Olyan bágyadtság vett erőt rajta, hogy le kellett heverednie a bekecsére. Azt álmodta, hogy egy lenge fehér fátylas tündérlány ereszkedik le a Firtos várából a pálfalvi Szilas-hegy oldalán le azon, s keresztül a Kalonda-tető fel azon. Amint föléje emelkedett, tovaszállt a Csorgós-erdő dombja irányába, csengő-csilingelő-kacagó hangon csalogatni kezdte Mátét a Kankósdi-rét felé, hogy ott majd találkozhatnak. Ha igazán szereti őt, akkor nemcsak megölelheti, de meg is csókolhatja.
Máté hitt az addig még soha nem látott szépségű lánynak. Hogyne bódult volna szerelembe egy ilyen selymes hangú, habfehér hajú lenge lánnyal. El is indult a legény folyton hízelgő mosolyú ködfátyolba rejtőzött lenge lány csábítására. Meg is szólította:
– Ugye, te vagy az én édesem, szívem egyetlen Hadnagy Anikója?
– Honnan tudod a nevem, Te, bárányok jámbor gyámola?
– Hát, nem emlékszel, édes Anikóm, ott lent a falunkban, a Nagykertben „kicsi gyűrű, dugd el jól”-oztunk minden vasárnap délután? Most is a fülemben cseng: „cseng, cseng, gyűrű, arany gyűrű, nálam van az ezüst gyűrű”.
Sajnos, hogy Máténk nem a játékbeli nóta csengését hallotta mély álmában, hanem a Szálas nevű vezér berbécse kolompja szólott szüntelen, de hiába, mert az okos vezérkos csavaros két szarvával döfködte ugyan a gazdáját oldalba, és mély zengésű kolompja hangjával próbálta ébresztgetni a kankósdi erős szagától elkábult gazdáját, de hiába. Maros nevű, rekedtes hangú nyájőrzője hiába riasztotta érces csaholó hangjával a tágas mezőt. Mátét még az ítéletnapi trombita hangja sem tudta felébreszteni.
István gazda, a major megsokallta, hogy a leáldozó nap utolsó sugaraira sem hajtja elő Máté a sereget. Estendőn már nem győzte türtőztetni magát:
– Ejszen a ménkő csapott beléd, hallod-é, hogy úgy elaludtál, mint a mórdiás medve odalent Mordicában?
Máté meg se moccan. Közeledik a gazda nagy szitkozódva. Hiába ráncigálja karjánál, lábánál fogva. Egyben mozdul a legény, mint egy merő csutak. Nem használ sem hétszentség, sem gyilkos teremtette szidalma. Látja, hogy itt minden elvégeztetett. A major serdülő leánykája, az Árva Anikó, látva a beteljesedett végzetet, feljajdul, amint a kedves bácsikát rákpirosan megmeredve látja. Úgy felsikolt, hogy fájdalmát visszazengi az erdő-mező s az egész határ. Fenyvesek zúgják, bükkösök jajongják, madarak csirikolják, őzek, nyulak makogják mély és őszinte fájdalmukat. Anikó szép szeméből megindul könnyeinek árja. Kezdetben tócsa, majd kis csermely, aztán az ég is rázendít és megerednek csatornái. Patakká növekszik, majd áradattá dagad Anikó könnyzuhataga.
Aki akkor jelen volt, s ezt látta, azt mondta nagy tudákosan:
– Máté teteme mocsárigáz-mérgezésben dagadt vörösbe. Mellette virrasztott az őt sirató Anikó, akinek a könnyeiből eredt el a fehér Kankósdi mezőből induló folyócska, a Fehér-Nyikó.
Áronka meghatódott illendőséggel hallgatta az öreg Mikó meséjét. Az ajándék rigófiút a tarisznyájába tette, és a hallott mesét mélyen a szívébe rejtette, hogy amikor majd felnő és nagy ember lesz, akkor hátrahagyja az utódoknak a Veres-Máté és a Fehér-Nyikó legendáját.
Látva az öreg Mikó, akinek a neve is emlékezetes lett a vidéken, hogy a sót és cipót hozó Áronka így elkomolyodott, tréfára fordította a beszédét:
– Öcsém, ha majd találkozol egy elkeseredő leányzóval, vigasztald meg őt:
– Ne pityeregj, Anikó! Majd megárad a Nyikó!
Tamási Áron, a nagy székely írónk, sajnos nem tudott szavának állni, s bár sok jeles dolgot elvégzett, ennek a legendának a megírására nem jutott ideje, mert korán elragadta Őkelmét a nem tudjuk honnan – talán a Firtos váráról – leszálló csalfa tündér, a korai halál.
Méltatlanul szegődtem a Nagymesterem mellé, hogy adósságát így próbáljam törleszteni szerény tehetségem alapján, de annál nagyobb igyekezetem szerint.

2015. pünkösdjén, amikor a kankósdi patyolatban gyászolja Veres-Mátét, akit bódító illatával szenderített volt örök álomra az egyik kalondai nárciszmezőn.
Egyed Balázs (alias Balázsi Dénes), SzékelyszentlélekItnak indult a Feher-Nyiko (1)