A miénk. Itt, ebben az enklávéban, amely egyesek szerint nem is létezik. És mégis. Most éppen zajlik az Európai Parlament képviselő-választási hadjárata. Romániában egyébként mindig kampány van, hiszen létjogosultságának igazolására a többség politikai osztálya folyamatosan gondoskodik arról, hogy a médiafogyasztó tudatában legyen annak, mennyire fontos ez az ágazat. Hogy kit lehet indítani s kit nem. Közben pedig történnek a személycserék a kormányban és más fontos helyeken. Vannak megfelelő emberek, akiket felkészítenek a nemes és nemtelen feladatokra. Olykor a teljes ismeretlenségből bukkannak fel ezek a szakértő szakavatottak, hiszen komoly pártapparátus áll mellettük és mögöttük. Aztán teszik a dolgukat. Jól. De többnyire rosszul, mert elég gyorsan elhasználódnak, s más jön a helyükre. Látjuk a levitézlett pénzügy-, igazságügy-, tanügy- vagy más miniszterek és elnökök sorát, akik közül kevesen bírtak ki a szolgálatban egy-egy teljes mandátumot az 1990-es fordulat óta. Néha elgondolkodom azon, hogy más történelmi korokban – akár a dualizmus idején, de még az átkosban is – milyen radikális változtatásokat, milyen jó vagy rossz, de mindenképp látható – eredményeket produkált itt egy-egy rendszer öt vagy akár tíz év alatt is. Most többnyire a silány eredmény mutatkozik. De az látványosan. És ami van, az az átmenet. Csak. Lassan vagy harminc esztendeje. Április elején készült egy felmérés, amely szerint a Romániának jutó 33 mandátumból 11-et a PSD, 9-et a PNL, 5-öt az Alianţa 2020, 4-et az ALDE, 3-at a Pro Romania és mindössze egyet szerezhet majd meg a hazai magyarságot képviselő RMDSZ. A másik két romániai magyar politikai szervezet nem áll ugyan ki teljes mellszélességgel a nagyobb szervezet mellett, nincsenek megnevezett és közösen elfogadott jelöltjeink, de – remélhetően – felsorakozunk majd a megnevezett politikusok mögé, s akár a két, vagy éppenséggel a három brüsszeli mandátum sem kizárt. A bürokrácia cinizmusa, hogy az országban élő több mint nyolcszázezer fogyatékos érdekeit is képviselő emberjogi aktivista, Maria Mădălina Turza nem tudta érvényesíteni az általa összegyűjtött 100 844 aláírást a Központi Választási Irodánál (BEC). Független jelöltként ez a lelkes hölgy máris veszített az európai választásokon, hiszen semmibe vették a saját jobbító szándékát és az őt segítő önkéntesek, az érintettek próbálkozását. A komoly apparátussal rendelkező pártok ugyan kétszázezer aláírás összegyűjtésére kényszerülnek, ha listát állítanak. Ahhoz, hogy ez összejöjjön egy PSD-s jelöltnek, mindössze 18 181 aláírást kellett begyűjtenie az országjáró kampányok során. Szóval jelentős civil kurázsi és lendület veszett oda a bürokraták szőrszálhasogatása miatt. A kezdeményező azonban bizakodó. Van remény arra, hogy egy következő alkalommal sikerülni fog. Arra a pillanatra azonban újabb öt esztendőt kell várnia. És mit hallunk úton-útfélen? A nacionalista frázisokat. A magyarellenességet. Mintha sok kicsi vadim-reinkarnáció jönne-menne a kies balladai tájakon a csökött légterű politikai univerzumocskában. Mintha mi lennénk minden rossz oka. Minden oldalról szotyog ránk a magyarellenesség szutyka. Holott e nélkül is majdnem teljes, majdnem tökéletes a többségi garnitúra nemzetellenessége ebben a politizálási stílusban. Felelőtlen. És karrierista. Vajon hol vannak a diaszpóra szószólói? Ki fogja képviselni a világban tartósan vagy ideiglenesen hányódó honfitársainkat? Ki szól azok érdekében, akik rangrejtve, feketén, szürkén keresik a boldogulásukat. A hivatalos adat szerint négymillió a hivatalos román diaszpóra lélekszáma. Akik ideiglenesen, vagy minden forma nélkül jönnek-mennek, azok is legalább ennyien lehetnek. Ami öröknek és végtelennek látszik, az a felelőtlenség. Nincsenek, vagy alig mutatkoznak igazi államférfiak a román nemzet kebelében. A korlátoltság és az önérdek azonban végtelen. A tisztességtelenségért több mint tisztességes a fizetség. Simó Márton