Vége van? Nincs vége? Minek?

Idestova lassan másfél éve küszködünk ezzel a legújabb járvánnyal, amely teljesen átszabta az emberiség életét. Visszaemlékszem, hogy hosszú időn át nézegettem az amerikai hadsereg által készített grafikont, amely az 1918 júniusa és 1919 márciusa között, a spanyolnátha következtében történt megbetegedések számát, illetve az elhalálozási adatokat hasonlította össze négy nagyvárosban – New-York, London, Párizs és Berlin –, s úgy látszott, hogy abban az időben is három hullámban „működött” a kór. Ehhez hasonló a szintén ekkor, Nagy-Britanniában – pontosabban az Egyesült Királyságban – készített statisztika is. Úgy tűnik, hogy hasonló kiterjedésű időintervallum alatt zajlott az „igazi” pandémia.

Az egy ezrelék alatti fertőzöttségi szintet tartották „elfogadhatónak” az akkoriak, onnan indulnak, s oda térnek vissza a görbék, hogy aztán magára hagyják az emberiséget a közönséges bajaikkal, amelyek aztán a háború utáni újjáépítéssel és a huszadik század harmadik évtizedének végén bekövetkező gazdasági válsággal jártak. Biztos, hogy súlyos lehetett a krach, hiszen utána – újabb globális világégés után, s főleg a létezett szocializmusban – nem győzték hangoztatni az elmélet szakemberei, hogy a kapitalizmus fellegvárában, az Amerikai Egyesült Államokban milyen hatalmas sorok alakultak ki az ingyenkonyhák tűzhelyeinél. A nyomorgó népeket szemléletes fotókon mutogatták a tankönyveinkben, hiszen munka híján nehéz helyzetbe került a dolgozók sokmilliós tömege, és elkezdődött a lakosság áramlása a jobb megélhetéssel kecsegtető vidék, a hatalmas ország „mélye” felé, ahol talán könnyebben lehetett táplálékhoz jutni, mint a betondzsungelekben és az ipari övezetekben. Arról azonban, hogy a mezőgazdaság szovjet típusú átalakítása következtében mennyire visszaesett a termelés a Sztálinék által vezetett bolsevik „mintaállamban”, hogy parasztok milliói haltak éhen a kolhozokban, soha nem beszéltek. Hiszen nálunk is épp akkortájt zajlott a falvak jelentős részének a szétzilálása és a „népességfölösleg” áttelepítése az iparba – értsd úgy, hogy a jobban és könnyebben ellenőrizhető urbánus környezetbe, ahol mindenki kordában tartható a szűkön adagolt fizetéssel, kvázi azzal a jóléttel, amely a sokoldalúan fejlettnek mondott szocialista társadalom csapjából szörcsögve folydogált kinek-kinek jutó fejadag formájában. Majd aztán elapadt az is, így aztán kényszerűségünkben a volt kommunista barakk lakóiként kénytelenek voltunk ismét a sokat ócsárolt kapitalizmusra fanyalodni. Lám. Lett, ami lett.
Most már a negyedik hullámot kezdték emlegetni, amely talán szeptembertől kezdődően zúdulhat ránk. Illetve azt is mondják, hogy egyik-másik országban olyan oltottsági igazolványt vezetnek be, amely utazásra, szabad mozgásra jogosítja ugyan az állampolgárokat, de oda belépni csak a honos vakcina megszerzése által lehet. Ily módon akár nemzeti gettók is létrejöhetnek. Hogy aztán lesz-e vagy sem negyedik, esetleg ötödik, hatodik, x-edik hullámverése a legmodernebb kori pestisnek és nyavalyának, arról fogalmam sincs.

Talán megmaradunk. Talán valakik túl élnek, itt lesznek néhányan  az utánunk jövők közül. Állítólag újabb és újabb oltóanyagok és oltási ciklusok következnek. Legalábbis ez folyik most a kommunikációs csapokból végtelen mennyiségben. Úgymond ellenőrizetlenül. Hogyha anno fejadag csordogált az államilag ellenőrzött csapokból, most a kommunikációs eszközök révén butítják a népet. Korlátlanul. Aberrált módon. Ám mégiscsak tudatosan. Nem az ideológusok, hanem a spekulánsok eresztik.

Ha óvatosak vagyunk, ha figyelünk, sokkal nagyobbak lesznek az esélyeink. Időnként zárjuk csak el ezeket a csapokat. Szálljunk le a netről, ahová minket, a médiafogyasztó prolik milliárdnyi hadát tereltek. És akkor járunk jobban, ha mindent megszűrünk, mielőtt bárgyú hívőként lenyelnénk. Ha egyáltalán képesek vagyunk szelektálni. A sok hamisság, az aljas hazugságok óceánját ki képes molekulánként számba venni a felszíni habtól a mély sötétjéig? Emberi kicsinységünk erre alkalmatlan. Viszont lehetne hozzá szoftver. Azt a programot, amellyel bizonysággal haladhatnánk vész által sújtott és hazug világunkban, bezzeg, nem lehet letölteni!… Haladjunk csak csendben. Toronyiránt. Mert: „Vannak vidékek legbelül.” Annak, aki még így reménykedik.

Simó Márton