Változás

 

Semmi sem marad ugyanolyan. Minden változik. Folyamatosan. Vagy ahogy Héraikleitosz fogalmazott: nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba. Pedig néha hatalmába kerít minket az a jóleső illúzió, hogy az a folyó ugyanaz, mint legutóbb. Szeretjük az állandóságot. Attól érezzük magunkat biztonságban. Bármi ki tud bennünket zökkenteni a normális kerékvágásból, ami a múlandóságra emlékeztet. Lehet az bármilyen apróság. Néha észre se vesszük, hogy mi változott meg. Csak homályosan érzékeljük, hogy valami nem stimmel, és hiába törjük a fejünket, sehogy sem tudunk rájönni mi az.

Az elmúlt másfél évünk szinte kizárólag a folyamatos változásról szólt. Egyfolytában alkalmazkodnunk kellett az új szabályokhoz. Lemondtunk néhány szokásunkról. Például nem jártunk többé edzőterembe, mert a járványügyi intézkedésként bevezetett kötelező létszámkorlátozások miatt elment tőle a kedvünk. Ahogy egy sor más dologtól is, csak azért, mert az új szabályok plusz akadályokat gördítettek elénk. Kizökkentettek. Valahogy úgy, mint abba a szőke nős viccben, amikor a férfi csak annyit kérdez a szőke nőtől, hogy: „hozzád vagy hozzám?” Mire a szőke: „ha ez ilyen bonyolult, akkor hagyjuk a francba az egészet!”

Meg tudom érteni a szőke nőt. Elvégre kinek van kedve eldöntendő kérdéseken rágódni? Mindenkinek akad épp elég gondja, baja, amiről naphosszat tudna panaszkodni. Valahol lelkiismereti kérdés is. Ha korlátozzák a létszámot egy eseményre és az ember elmegy rá, akkor akaratlanul is az eszébe jut, hogy „vajon ki rekedt kint miattam, aki sokkal jobban szeretett volna ott lenni?” Alapvetően önző az ember persze, de időként mindenkire rátör az altruizmus. Vagy nem, de az már orvosi eset.

Szóval lemondtunk az elmúlt másfél évben sok mindenről. Ki erről, ki arról, de valamennyiünk élete megváltozott. Talán ez az oka, hogy minden további változást egyre nehezebben viselünk. Például azt, ha egy-két hétig csúszik a fizetésünk. Főleg olyankor, ha ez a cégünktől független okok miatt következik be, mondjuk azért, mert egy magas pozícióba jutatott hivatalnok packázik velünk. A lehangoló változások sorozata pedig oda vezethet, hogy mi magunk is leépülünk. No ez az, amit nem engedhetünk meg magunknak. Ha már mindenképpen változnak a dolgok, legalább mi alakítsuk őket.

Kiss Előd-Gergely