Sok kicsi sokra megy – tartja a mondás. És ez sok esetben így is van. Legyen szó bár az aprólékos, de hosszú időn át, kitartóan végzett munkáról, vagy akár a tudatos spórolásról, a naponta, hetente vagy havonta félretett kisebb-nagyobb pénzösszegek lassú gyarapodásáról. Bármire is gondoljunk, a mondás üzenete a fokozatosságon, a lépésről lépésre haladáson van. Azon a haladáson, ami remélhetőleg nem hátra, hanem előrefelé, azaz a jobbra, az előbbre vivő célok felé visz. A fenti mondás egyfajta kitekert változatával – Sok kicsi nem sokra megy – bő egy héttel ezelőtt, a lapunk hasábjain megjelent cikk címében is találkozhattak az olvasók. Csakhogy abban nem a haladásról, a lépcsőzetes fejlődésről, a torony- vagy a házépítéshez fokozatosan egymásra rakott téglákról, hanem ellenkezőleg, az egy helyben topogásról, jobban mondva, a minket körülvevő világ haladása miatt a helyi, a romániai kisgazdaságok fokozatos lemaradásáról volt szól. Merthogy az a cikk a hazai mezőgazdasági szereplők rendkívüli széttagoltságáról, szétaprózottságáról szólt. Adatoktól, a gazdaságok átlagméreteit kifejező termelési egyenértékek sokaságától hemzsegett a cikk. A közgazdászokon, statisztikusokon és egyéb szakbarbárokon kívül nem is hiszem, hogy sok mindenkit érdekeltek azok az adatok. Viszont a számok mögött meghúzódó valóság – fájó figyelmeztetés – nekünk szólt. Sajnos nagyon is rólunk van szó, amikor arról a 2,3 millió gazdaságról beszélünk, amelynek a termelési tényezőkben kifejezett értéke még a 2 ezer eurót sem éri el. Székelyföldön bizony nagyon sok olyan háztáji, kisparaszti gazdaság létezik, ami jobb esetben önellátásra, rosszabb esetben még arra sem termel. Csak van, stagnál, néhány nadrágszíjparcellát művelve, egy-két tehénkét tartva kínlódik, tengődik. Dacból is létezik. Addig, amíg a gazdaság egyszemélyes tulajdonosa, vezetője és mindenes munkása – aki rendszerint idős ember – ki nem dől a sorból. Hajlott korú gazda, aki után nincs következő generáció, nincs a gazdaságot továbbvivő folytatás. Ha ő kidől, akkor végleg kiürül az istálló, bezárul a csűrkapu, majd lassan, de biztosan erdővé válik a legelő és burjánossá a kertek végi nadrágszíjparcella. Vagy jönnek az örökösök, és amire úgy gondolják, pénzt ér, nyomban kikerül az ELADÓ táblácska. Aki nem hiszi, nézzen csak szét a fő útvonalaktól félreesőbb falvakban. Megdöbbentő, hogy a szemlélődő hány felhagyott, lakatlan, omladozó portát lát. De nem sokkal jobb annak a másik 1 millió gazdaságnak a kilátása sem, ami a hivatalos termelési egyenérték-számítás alapján 2-8 ezer euró közötti értéket produkál. A folytatáshoz, a fennmaradáshoz ez sem elegendő: a fejlesztés ellenben pénzzel jár. Az uniós fejlesztési forrásokat – amelyek túlmutatnak az egyszerű területalapú támogatáson – azonban nem ilyen nagyságú gazdaságoknak adják. Azt a luxust viszont senki sem engedheti meg magának, hogy az említett gazdaságokról – csak azért, mert kicsik vagy nem elég nagyok – pusztulni, porladni hagyják. A választ arra, hogy a sok kicsi sokra-e vagy tönkre megy azokon a településeken, ahol volt összefogási, együtt dolgozási hajlandóság, már megadták. A megyén belül Szépvíz, Keresztúr, Gyimes, Remete, Csomafalva – mind-mind olyan település, ahol a térségben élő kisgazdaságok számára is élhetővé, szélesebbé vált a megélhetés perspektívája, kedvező irányúvá a mezőgazdasági konjunktúra. Látható, megfogható és követhető példák sok olyan település sok-sok kisgazdasága számára, ahol a lét és megmaradás még mindig válaszra vár. Domján Levente