Valahogy másképp szemlélem a világot

Fotók: Simó Csaba archívumából

Operatőr, kétgyermekes édesapa, önkormányzati képviselő, egyháztanácsos és portájára is lelkesen gondot viselő gazda. Hétköznapjainak nagy részét a filmezés és vágás tölti ki. A tévés riportokkal közel húsz éve igyekszik megmutatni a nagyvilágnak Székelyföld értékeit. A Máréfalva Kultúrájáért díjjal is kitüntetett Simó Csabával beszélgettünk. 

– Hogyan lett operatőr?

– Gyermekkoromban nagyon szerettem rajzolni. A meséskönyvekben is inkább a képeket nézegettem, és ha valamelyik figura megtetszett, rögtön ceruzát ragadtam, és másolni kezdtem. Aztán rendszerint összegyűrtem és a kályhába dobtam. Nem sikerült. Nagyapám ilyenkor megsajnált, és biztatott, hogy nem is volt az olyan rossz, csak én látom torznak. „Hadd el, fiam, nem sikerülhet minden elsőre. Nesze, itt egy tiszta lap, próbáld meg újra!” – mondta, s kitépett még egy lapot a kockás füzete közepéből. Így aztán lassacskán rajzoltam tájképet, Petőfi-portrét, egész Tini nindzsa sorozatot, Krisztust a kereszten meg mindent. A nyári vakációkban mindig kivettük részünket a mezei munkából, a tarisznya elmaradhatatlan kelléke volt a kockás füzet s a kicsi ceruza, amit ebéd után gondosan meghegyezett az öreg, s kezembe nyomta, hogy lefoglaljam magam, amíg ő szundít egy órácskát… Talán egy elsőáldozási ajándékba kapott Smena fényképezőgépnek köszönhető, hogy operatőr lettem.

– Művészi érzékkel is megáldotta az ég. Ez az adottság rendkívül hasznos a munkájában…

– Határozottan nem árt, ha van… Ez az alapja nemcsak a munkámnak, hanem a mindennapjaimnak is. Valahogy másképp szemlélem a világot, megakad a szemem, a gondolatom olyan dolgokon is, amelyek esetleg jelentéktelenek másoknak. Édesanyám ötödik osztálytól beíratott a székelyudvarhelyi Palló Imre Művészeti Szakközépiskolába, és ez az egész életemre és látásmódomra nézve meghatározó volt. Az ott töltött nyolc év alatt rengeteget tanulhattam a képalkotás fogalmairól: a keretezést, az arányokat, a teret, a fényt. Kíváncsisággal töltött el minden új grafikai eljárás elsajátítása, elsők között jelentkeztem a fotós iskolatáborba, az osztálytársammal egyéni kiállítást is készítettünk. Miután leérettségiztem – bár felvételt nyertem a Temesvári Nyugati Egyetem grafika szakára –, rögtön munkaajánlatot kaptam egy filmprodukciós irodába mint vágó, úgy, hogy fogalmam sem volt, hogy az micsoda. Mégis ezt választottam. Néhány év vágói tapasztalat után aztán úgy gondoltam, hogy én biztos jobban csinálnám, mint az operatőr kollégáim, ezért lestem az alkalmat, amikor kipróbálhatom magam a kamera mögött is. Annyira jól sikerült ez a próba, hogy azóta is ezt csinálom.

– Szerkesztő kolléganője korábban azt nyilatkozta: három vezérelv – igényesség, kitartás, alázat – határozza meg munkájukat. Számos filmfesztiválon, televíziós megmérettetésen díjat nyertek. Ez lehet a siker titka?

– A három vezérelv mellé kell még néhány dolog. A televíziózás és a filmkészítés általában csapatmunka. Fontos, hogy mindenki a maximumot hozza ki magából. Nem elég jó operatőri munkát végezni, ha gyenge a vágás, vagy nem lehet jó anyagot szerkeszteni egy elfuserált nyersanyagból. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy hozzám hasonló értékrendű szerkesztő-riporterrel dolgozom, minden forgatásra készülünk fejben, előre megbeszéljük, hogy melyikünk mit hogyan szeretne, még ha ezt a helyszínre érve rögtön újra is kell tervezni.

– Van-e kedvenc témája?

– Nem mondhatom, hogy van kedvenc témám. Nagyon gazdag Székelyföld e tekintetben is, rengeteg téma hever előttünk még mindig, pedig lassan húsz éve innen táplálkozunk. Szeretem a pozitív, tenni akaró, egyszerű kisembereket, a falut, az erdőt, a hegyet…

– Mit tanácsolna annak, aki az operatőri pályára készül?

– Legyen jó megfigyelő, legyen jó történetmesélő, és legyen tájékozott a témában. A technika ma már kéznél van bárki számára, innentől csak gyakorlat, kitartás kérdése, és előbb-utóbb beérik a gyümölcs.

– Hogyan látja az erdélyi magyar vizuális médiát?

– Vannak érdekes próbálkozások a filmművészetiről kikerültek között is, de mint vizuális média – a lehetőségekhez viszonyítva – szerintem van még, ahová fejlődni. Persze vannak stúdióbeszélgetések, rövid riportok, de a szépen kidolgozott, érdekes és fiatalos tartalom nagyon kevés. Kevés gyűjtőplatformot látok, ahol megjelenhetnének, ezért a közösségi médiában landolnak a többé-kevésbé emészthető videótartalmak.

– Egyébként milyen műfajban dolgozik a legszívesebben?

– A dokumentumfilmet érzem legközelebb magamhoz, bár nagyon nehéz anyagi forrást találni erre. Büszke vagyok arra, hogy sok díjnyertes dokumentumfilmben dolgozhattam, rengeteget tanulva mindenikből, de a mindennapi munkáinkat is nagyon szeretem: az ízes-szagos székelyföldi tudósításokat, miniportrékat vagy sikertörténeteket – azokat a dinamikus kisfilmeket, riportokat, amelyekkel mindegyre árnyalhatjuk, bővíthetjük a Székelyföldről alkotott képet, rombolhatjuk a sztereotípiákat. Egyébként most már igencsak jelentős archívumunk van a térségünk ezer arcáról, sokórányi időtálló és élvezhető magazinos tudósítás, egyben látva még inkább kirajzolódik, micsoda értékeink vannak.

– Ez a pörgős munka hogyan egyeztethető a családi élettel, a háztáji munkával, gazdálkodással?

– Úgy érzem, kiegészíti egymást a szellemi és a fizikai munka: egy-egy hajtósabb hét után kifejezetten jólesik a lelkemnek a favágás, a kaszálás, disznót idén nem tartottam, de más években szoktam. A hétvégék és ünnepek általában pörgősek, mert leggyakrabban olyankor vannak a rendezvények, amelyeken forgatunk, de hétköznap jut idő a családra is. Ha nem forgatok vagy vágok, akkor veteményezünk, kerítést vagy autót javítok, barkácsolok, egy falusi portán mindig kerül munka.

– Mivel tölti szabadidejét?

– A mit? Viccet félretéve, nincs hobbim, vagyis a munkám a hobbim. Attól töltődöm fel, és boldoggá tesz, ha egy szép anyagot készítettünk valahol. Igyekszem minőségi időt tölteni a gyermekeimmel és minél többet a természetben lenni. Nem esik nehezemre az utca gyermekeit – az enyémekkel együtt – télen szánkóztatni, nyári alkonyatokon kivinni őket vadat lesni az erdőre, vagy örvendek, ha Luca lányomat elmélyülten rajzolni látom, s az maga a nyugalom, ha a fiammal, Bendegúzzal teszünk-veszünk, kalapálunk az udvaron. Szoktam is mondani, ő a legjobb barátom. És persze a falusi kocsma sem maradhat ki, ott lehet hallani a jó zamatos történeteket.

– A közösségét nemcsak az operatőri munkájával segíti, hanem tanácsosi, egyháztanácsosi munkával is, néhány éve Máréfalva Kultúrájáért díjat is kapott.

– Jó faluközösségben élek, Máréfalván nőttem fel, sokat köszönhetek a szülőfalumnak. Épp ezért tartom fontosnak visszaadni valamit ennek a közösségnek. Mindig szívesen veszek részt a kalákákban, falutakarításban vagy bármiben, örömmel teszem hozzá az én kis pluszomat a nagy egészhez.

Bíró István

: an accessible web community