Elképzelhető, hogy különböző helyen voltunk és vagyunk. Sosem ott, ahol vártak volna ránk. Jelen vagyunk? Tényleg?! Vajon: változnak-e a nézőpontjaink? Én magam mindig úgy érzékelem, hogy sosem elég, ha megkettőzve szeretnék helytállni, mert félek, hogy egy helyett sem vagyok ember… Nemrég hangzott el, hogy közöttünk volt/élt – Marosszéken – az utolsó székelyföldi közkatona, aki harcosként szenvedett, s ott volt a Don-kanyarban. Kint. Az utolsó úz-völgyi honvéd, Misi bácsi még köztünk van. Hála Istennek! Az utolsó, és a teljes lélekkel küszködő, akinek hetven év múltán sem ért véget a küzdelme… A köztünk élő, békében elvérző névtelenül átlagos magyar élete is a miénk. És vajon milyen? Tényleg reménytelen minden, ami „hungarus” itt? Fájdalmas volt, ami odaát történt, túl, mintegy kétezer kilométerre a Kárpátok gallérjától, kint a Don-kanyarnál, s az is, ami itt, az Árpád-vonal környékén... És szintúgy fáj minden mai törvénycsörtetés az ezeréves határon… Mert az. Mert van. Vagy inkább ezerszáz, még akkor is, ha légies. És a többi? Nem tudjuk pontosan, hogy miből származott, s származhat a mai és a későbbi láng. Vajon van-e igazi feltámadás? Vannak-e olyan komoly köznapi „szépségek”, amelyek mögöttünk lesznek tegnappá, és amelyek mindennél fontosabbak? Hát előttünk? Gondolkodom. Gondolkodunk. Azt szokták mondani az öregek, hogy: ritkán jönnek össze a „nagy dolgok és a szerelmek”… Olykor észre sem vesszük azt, ami van, csak akkor, ha sajog, mert elmúlt. Elment-e vajon a való mellettünk? Mi maradtunk: csak a jelenlévők? Ki marad itt? Ki lesz itt később? Előfordul, hogy szép és új világot látunk Skandináviában, Angolhoban, Magyarban. És megyünk-e általa valamerre, többre, ha innét kilépünk? Mondják-e, hogy nem tetszik nekünk az elnök? A főtitkár? A képviselő? Vagy másvalaki. Melyik? Ki? Vajon kicsoda? Erről beszélünk? Vagy arról? De vajon kimegyünk-e, amikor hívnak, a saját szabadságunk békés küzdőterére? Nem arról szólunk… Inkább magunkról… Hol itt. Hol ott. Talán a holnapi naptól. Megváltozunk? Bátrabbak leszünk? Talán. Vagy mégsem? Mi a lényeg? Kinek a gondolata a döntő, ha magunkra ébredünk egyszer?!... Vagy ébren vagyunk, voltunk, és nem álmodunk, nem álmodtunk semmit átsuhanva éltünk napjain?